Alkalmanként derékig járunk
a becsületsértések, az egymást
mocskoló bejegyzések mocsarában. A közösségi oldalakon
szinte büntetlenül, következmények nélkül kezdjük ki egymás
jó hírét. Majd, ha csordultig telt
a pohár, mi mást tehetnénk, bírósági úton próbálunk elégtételt
venni az ismert vagy éppen álnéven rejtőzködő kötekedőkkel
szemben. Egyébként mindez
része a hazai folklórnak, nincs
semmi új a nap alatt, csak éppen a múlt században nem terheltük az ilyen ügyekkel a hazai
igazságszolgáltatást. Gerevich
Éva nyugdíjas miskolci tanárnő meséli, hogy annak idején az
úriemberek a páston vettek elégtételt, ha ilyen vitás ügybe keveredtek. Mivel maga is több mint
egy évtizeden át eredményesen
forgatta a kardot, nem gondolja,
hogy ördögtől való lenne ennek
a hagyománynak a felelevenítése.
Mielőtt bárki is komolyan
venné az ötletet elárulom,
Éva, aki szoros családi kötelékben áll Gerevich Aladárral,
a világhírű többszörös olimpiai kardvívóval, nagyon büszke nagyapjára, aki nem csak
a sportban szerzett hírnevet
magának.
Abban az antivilágban, a
harmincas években Miskolc
legismertebb vívóterme a Kun
József utcai polgári fiúiskola
tornatermében, a rendőrpalota szomszédságában működik.
Aladár úr kalapos, nyakkendős képe, amelyet 1937 októberében fotografáltak Frisch
Oszkár Hunyadi utcai műhelyében, mindent elárul az
öregről. Jobb kezében egy pár
fehér kesztyű. Mi, akik csak a
történelmi filmekből ismerjük
a párbajozás lovagiassági szabályait, tudjuk, minden úgy
kezdődik, hogy azzal a bizonyos kézre valóval meglegyintjük az ellenfelünk arcát. Ez a
kihívás első, látványos mozzanata. Aztán hogy hogyan tovább, az koronként másként
alakul, alakult.
A lényeg, hogy Miskolcon
a harmincas évek végéig több
száz párbaj zajlott le, de valamennyit Aladár úr vezényelte
le. Mivel még nem léteztek a
maihoz hasonló közösségi oldalak, a viták, a perlekedések
zöme vagyonjogi, szerelmi háromszögek vagy valótlan, sértő
újságcikkek nyomán keletkeztek. Emlékezetes volt az, amikor egy hiú színész az újság
kritikusát hívta párbajra, mivel neki nem tetsző véleményt
írt a színpadi alakításáról. Talán egyszer és utoljára.
Az idős Gerevich Aladár
Kun József utcai vívótermében
akár egyszerre készítették, trenírozták az egymással szemben párbajozókat.
S egy érdekesség: Gerevics Éva, Aladár
úr unokája is ide, ebbe az iskolába járt, ebben a tornateremben edzett, vívott, és később
csaknem 30 évig itt tanított. S
hihetetlen, csak nyugdíjazása
után tudta meg, hogy ezt a termet nagyapjáról nevezték el.
Nem volt olcsó itt az edzés,
panaszkodtak is, hogy nálunk háromszor annyiba kerül, mint az országban máshol, viszont mentségére szól,
a messziről jött talján mesterek is besegítettek a felkészítésbe. Éva meséli, az akkori törvények szerint nem mindenki
számított párbajképesnek. S
ezeket az egyéni rendezvényeket jelenteni kellett a rendőrségen, csak megfelelő engedély
birtokában lehetett megrendezni. S mielőtt hüledeznénk
mindezen, elmondom, akkoriban már nem az úgynevezett első csepp vérig tartottak
a párbajok. Merő technikai
asszók, szúrások, cselek döntöttek, s vizsgázott bírók számolták ki az ügyesebb kardforgatót.
Aladár úr a szegedi hírlapban büszkélkedett még a húszas évek végén, hogy ha ő vállalja a segédi tisztet, akkor csak
valami fatális véletlen folytán
történhet baleset.
Megjegyzem,
láttam a fiai csoportképét, közülük fején keresztben fekete
kalózkötés, tehát védőfelszerelés nélkül még nem lehettek veszélytelenek az összecsapások.
A harmincas évek legnevezetesebb párbajait Miskolcon
vívták. Akadtak közöttük politikai összecsapások is. Például
Nagy Ferenc volt közélelmezési miniszter és Édes Antal ebben az iskolai tornateremben
állt ki egymás ellen. S mint
ahogyan szokás volt, mindanynyian egymás fejére hajtottak,
végül egyszerű orrsérüléssel
úszták meg a csetepatét.
Csak magamban kuncogok. Évával csak megosztom
a gondolatot, vajon mi lenne,
ha visszasírnánk az akkori békebelinek hitt világunk hagyományát. Milyen lenne, ha a
politikai ellenfelek a vívópáston, karddal a kezükben egymást böködnék. Telt ház előtt.
Szántó István
