Kacskaringós lépcső vezet a
Kossuth utcai tiszti klub nagyterméig. Mindannyiunknak
névre szóló meghívója van, figyelmeztetéssel, ha nem megyünk, értünk jönnek. Nagy a
zsúfoltság az előtérben. Sorozásra jöttünk, készülünk legalább
kétszázan. Parancs: derékig levetkőzni, de máris megtoldják,
anyaszült meztelenre. Szemérmesen állunk egymás mellett,
még nem dívik a gyúrás. Vinnénk az orvosi papírjainkat a
lúdtalpról és a kialakulóban
lévő asztmánkról, meg ki tudja,
milyen nyavalyákról, de hiába.
Az ajtónálló őrvezető az összes
pecsétes írást begyűjti. Ádámkosztümben sétálunk egyik
asztaltól a másikig. A fehér köpenyes katonaorvos – a család
beépített embere – gondolatolvasó. Tudja, ha már mennem
kell, sofőr lennék akár még egy
teherautó volánjánál is. Obsitos
barátaim szerint ennél kellemesebb, komfortosabb pozíciója
csak a néphadsereg főparancsnokának lehet.
Harmadnap már az OTI
előcsarnokában sorakozunk,
olyan civilesen, általános egészségügyi alkalmassági vizsgálatra. Mi tagadás, duzzadok a
lelkesedéstől, mindig is az autóvezetésről álmodok. Édesapám
is egy életen át ezt csinálta, hol
vezetett, hol pedig kocsit javított. Időnként, ha a sors úgy
hozta, még motorozott is. A lényeg, hogy magam is rászokom
a benzingőz ártalmas illatára.
A legnagyobb gyerekkori élményeim egyike, amikor drága,
korán elhunyt apám megengedi, hogy az ölében ülve én vezessem a Pobedát a nyílegyenes
szikszói úton. A bükki Lófő
tisztáson pedig már egyedül is
kormányozhatok.
Gyerekkori barátommal az
SZTK emeleti mosdójában
együtt próbálunk vizeletmintát célozni a kémcsőbe. Nekem elsőre sikerül. Pista barátom viszont kiszáradóban
lehet, mert nekem kell kisegítenem. Nem először leplezem
le ezt a turpisságot, annak
idején ez még akár katonai titok is lehetett volna, de végül
a sajátomat osztom meg vele.
Megfelezem a mintát. Persze
az ember sose várjon hálát,
amikor a szemorvosnál állunk
sorban, nem segít rajtam. Ott
derül ki, hogy bizony nálam a
kék és zöld egyre megy, így aztán azokat a számos teszteket
nem vagyok képes megfejteni.
Pista súghatna, de nem teszi.
Végül a fővárosi Mester utcai
pályaalkalmassági központban újravizsgázhatok. Igaz,
addigra már az összes számot
begyakorolom, s feleslegesen
tartottam attól, hogy majd
összevissza lapozzák a tesztfüzetet. Egy ilyen hivatalban
nem vesződnek ilyesmivel.
Az MHSZ kiképző központjában hamar átlendülünk az
elméleti tudás tárházán. Bemagoljuk a benzin- és dízelmotor közötti különbséget, a
közlekedési szabályok, a táblák jelentése meg az elsősegélynyújtás tudománya már
a fejünkben. Az első terepgyakorlat, a kormányzással való
ismerkedés valahol az Üteg
utca környékén, valamelyik
közlekedési vállalat telephelyén kezdődik. Körbejárhatom, pontosabban körbe kell
járnom a zöldes színű Csepel
teherautót. Megrugdoshatom
a gumikat, ahogyan a nagyoktól láttam, ellestem, majd felcsimpaszkodom a már előmelegített műbőr ülésre. Az
oktató megérzi, sejti, a váltó
összes kapcsolását ismerem, de
még sohase csináltam. Kapok
rá egy negyedórát, hogy járó
motor mellett, kinyomott kuplunggal, vakon begyakoroljam.
Utána viszont begörcsölt lábbal kifulladásig körözhetek az
üres placcon. Egyetlen kitétellel – kéri az oktató, a mindig
morcos Mocsári úr –, hogy a
toronylámpa oszlopát ki ne
döntsem. Majd újra elmeséli,
sajnos erre is volt már példa.
Végül hiába minden, sosem
leszek honvédségi sofőr. A csupa vas monstrum, a sima platós Csepel viszont a szívemhez
nő. Nem sok lóerős, de számomra mennyei zene a nagy
motor ritmikus dohogása.
Nem először. Talán egy tavaszi
kiránduláson a MÉH vállalat
egy ilyennel vitt minket iskolai
jutalomkirándulásra Füzérradványba, a várhoz. Olyan
hosszú padokon szorongtunk
rajta a ponyva árnyékában.
A közelmúltban tudtam
meg, hogy nem is olyan meszsze Miskolctól, egy ház hangárjában egy speciális Csepel
teherautót őriznek. Oldtimer
rendszámmal, de már egyre
ritkábban indítják be. Tulajdonosa a honvédségtől leselejtezett állapotban vette meg a
nem éppen sokat futott, speciális szerelőfülkés autót. Szakszerűen megbütykölte, majd
időnként meghívásra, felvonulásra vagy filmforgatásra megszellőzteti. Saját örömére, kedvére. Irigylem is érte.
Ha ezzel egy kört mehetnék,
becsületszóra mondom, kikerülném az összes toronylámpaoszlopot. Úgy, ahogy az oktatóm kérte.
Szántó István
