Egy apró kis dohánybolt,
közel a Villanyrendőrhöz, a
Kazinczy utca 2. szám alatt.
Sosem festett, szegényes,
boltíves, kuckószerű boltocska, Czeizler Katalin hadirokkant trafikja. A konyhaasztalból ácsolt asztal mögött
egy ajtajától, megfosztott,
zöld kredenc. Tele cigarettával, a pult alatt sodorni való
dohány és bazáráru.
Kati néni nehezen mozgott,
bottal járt, igyekezett mindent
a keze ügyében tartani. Jobbján voltak a képes üdvözlőlapok, a borítékok és a bélyegek.
Édesanyám idejárt a heti egy
doboz füstszűrős Fecskéjéért,
s itt vettük a karácsonyi és az
újévi anzikszokat. Ilyentájt,
egyszer egy évben, együtt mentünk, válogatni. Emlékezetes
volt, nekem itt kezdődött a karácsony.
Persze előtte lediktálta a listát, s hogy kinek milyet küldjünk. Sokszor körmöltem, elsőként édesapám igazgatója,
a vállalat gépkocsi-előadója
szerepelt a listán. A fényes színesekből akárkiknek nem vettünk. Az ismerősöknek, a rokonságnak akár a színes matt
vagy fekete-fehér is mehetett.
Máig sem tudom, miért, de
erről a decemberi rituáléról
sosem tudott lemondani.
Megesett, hogy Kati néni
megelégelte édesanyám hoszszas mérlegelését, nehezen
viselte a kritikát. Bosszúsan
mentegetőzött, nem ő készíti
ezeket a lapokat. Nem tehet
róla, hogy a Képzőművészeti
Alap minden évben ugyanazokat a közhelyes, sablonos
giccseseket küldi. Úgy tucatnyi variációban adták ki a
fénylő karácsonyfás, télapós
képeket. Előfordult, hogy
mindezt patkós, kurta farkú
malacot markoló kéményseprővel kombinálták. Majd egyszer beütött a krach. Hogy,
hogy nem, drága mamám
sasszeme kiszúrta, a pezsgőspoharat emelő, estélyi ruhás hölgy mögött az óesztendő évszáma virított. Gyakran
felemlegette, micsoda blama
lett volna, ha nem veszi észre,
hogy egy lejárt képet küldünk
valakinek. Innentől a szomszédos állami írószerboltba
jártunk mustrára. Szerintem
Kati néni is így akarhatta.
Majd ezután következett a
neheze. Nehezen vetkőztem
le a gyerekes írást, így aztán
apám halála után is mamám
töltötte, címezte a lapokat.
Nekem csak a postaládába
kellett begyömöszölnöm, persze nem egyszerre, és a fontosabbakkal a postára jártam.
Biztos, ami biztos. Ez volt december első hete.
A következőben már csak
Tóth Pali bácsit, a nagy tányérsapkás postást kellett
lesni, kitől, mikor és milyen
kellemes ünnepeket kívánó
lapot kapunk. Mamám sebtében rendezgette is a felhozatalt, leleltározta a kimenőket
és a beérkezőket, és teóriákat
gyártott azokról, akik nem viszonozták a figyelmességünket. Azt is rendszerezte, hogy
fennforog-e valamilyen azonosság a miénk és a nekünk
küldöttek között.
Végül az ünnepek előtti napokban mindig akadt egy-két
család, amelyekről megfeledkeztünk. Az igazi katasztrófát
viszont az jelentette, ha olyantól kaptunk, akinek mi nem
küldtünk. Ahogyan a katonai
kesergő is mondja, muszkaföldön lassan jár a posta, ilyentájt nálunk is három napba
telt a levélváltás. Vészhelyzetben aztán rám maradt a konspirációs feladat, a bélyeggel is
ellátott lapot magam csempésztem a címzett postaládájába. Tessék elképzelni egy
olyan bérházi lakást, amelynek a bejárati ajtajába vájták
a levélnyílást. Nekem úgy kellett észrevétlenül s hangtalanul besuvasztani a színes lapot, hogy ne hozzak esti frászt
az ottaniakra. Általában sikerrel jártam.
Nagy gyűjtő vagyok. Nálam is genetikailag kódolt,
hogy semmit nem dobunk ki,
mert sosem tudjuk, mikor,
mire lesz jó. Máig is őrzöm
mamám rám maradt képes
üdvözlőlapjait. Időnként persze selejtezem is. Hogy melyik
lesz az utolsó, elárulom. Volt
egy, amelyet sosem tudtunk
überelni. Elárulom, de ehhez ki kell nyitnom – rajta irkás szépírással, Békés boldog
karácsonyt és egészségben,
boldogságban, jólétben, vidámságban, örömben gazdag
újesztendőt kívánunk: Mária,
Irénke. A szomszédok az első
emeletről.
Ez volt a kedvence, ki-be
hajtogatta. Miközben a lap
fáradhatatlanul zenélte a karácsonyi melódiát. Idáig minden évben meghallgattam
egyszer-kétszer. Tavaly még
muzsikált. Az idén már nem
hallom, hiába is szeretném.
Lemerült az elem. Jobb is
így. Minek is, amikor a hangtalanság, a fájó csönd még
káprázatosabb emlékeket ébreszthet. Csak ezért kap még
egy évet, aztán ez is megy a
többiek után…
Szántó István
