Feszült a világhelyzet a nagy politikában. Nem kicsit. Különös, hogy amikor már azt hisszük, reméljük, hogy a hidegháborúnak is vége mindig akad valamilyen kellemetlen meglepetés. Valaki állandóan, váratlanul beleköp a levesbe. Emlékszem Gorbacsov idejében úgy tetszett, kitört a világbéke, leomlott a berlini fal, egyesült a kelet-nyugat Németország, s kimúlt a varsói szerződés. Már szinte bizarr volt, hogy eltűntek az ellenségek. Nem szoktunk hozzá.
Persze nem sokáig élveztük az eufóriát. Jugoszlávia összecsuklásakor déli határaink mentén kitört a véres háború. A polgárháború. Szerencsére az akkori magyar vezetők kellő higgadtsággal kezelték a feszültséget. Időnként egy-egy eltévedt rakéta nálunk csapódott be, de még a média is elhallgatta. Azt is, hogy volt, aki annektálásra tüzelte az éppen akkor már betegeskedő kormányfőt. Csurka István mondogatta, soha vissza nem térő alkalom, hogy ismét bevonuljunk Szabadkára. Még az akkori honvédelmi miniszterünket is meggyőzte, de a katonai vezetők elmagyarázták nincsenek csapásmérő eszközeink. Nagy derültséget okozott, amikor a laktanyát belülről soha nem látott politikus ingerülten reagált erre – hát akkor vegyünk ilyen mérőket!
Végül is ellenálltunk a csábításnak, mint ahogyan a román diktátor bukásakor sem gondoltuk komolyan, hogy bemasírozzunk Erdélybe. Egyébként is ezekben az években a hazai haderő nem is volt felkészülve az ilyen expedíciós bevetésekre. Különben mióta a NATO szövetség tagjai vagyunk még inkább megfontolandó, hogy bármilyen kalandor akciót kezdeményezzünk. Önállóan. Ha belerántanak az már más. Jó, hogy Ukrajna tagfelvételi ügyében nem kapkodjuk el a döntést.
Ma jött el az ideje, hogy alaposan átböngésszem a Közel-Kelet híreit és összevessem az Iránnal folytatott leszerelési tárgyalásokkal, amely immár ki tudja hányadszor kudarcba fulladt Bécsben. Mi mást is várhattunk volna, a perzsa ország szélsőséges radikális vezetői szándékosan keresik a konfrontációt az egész világgal. Egy gazdaságilag leépült ország elszegényedett lakosságát csak egy konkrét ellenségképpel lehet riogatni, kormányozni. Nyíltan bevallott céljuk, Izrael elpusztítása, lehetőleg atomfegyverekkel. Az országuk elleni szankciók következtében a lakosság nyomorog, de elhihetik velük, hogy ennek elsődleges oka a zsidó állam. Senki nem kérdez vissza, s ha Izrael eltűnik a térképről mivel lesz jobb az életük?
Aki veszi a fáradtságot és a térképen összeveti Irán és Izrael területi nagyságát alaposan elcsodálkozik a méreteik arányán. Bár a zsidóállamban zajlik a politikai élet, a belső hatalmi harcok, villongások nem csitulnak, de a felelős katonai és biztonságukért felelős személyek teszik a dolgukat. A nagy nyilvánosság előtt gyakorlatoznak Izrael vadászpilótái és tervezik, szerintem már ezen is túl vannak, hogy megismétlik az iráni atomgyártás központjának az elpusztítását. Állítólag a hírszerzési információk szerint a perzsák a 24. órában vannak az atombombájuk előállításával. Ha elkészülnek, vele nem bajlódnak majd a lefestésével, frissiben kipróbálnák. Izraelre dobnák. Tehát a zsidóknak most már nincs sok választásuk vagy Amerikával, vagy önállóan lépnek. A tárgyalásoknak vége, a szankciók is csak az időhúzásra alkalmasak, ráadásul több latorállam tudományos-technikai segítséget nyújt Iránnak. Olajért cserébe.
Jelenleg ez a képlet. Tehát Izrael legkésőbb tavasszal nekimegy Iránnak. Számomra nagy kérdés, miként viszonyulnak ehhez a többi nagy atomhatalmak. Biden jelenleg kiáll Izrael biztonsága mellett, de például Ukrajna szuverenitása szerinte nem ér meg egy háborút az oroszokkal. Vajon Oroszország miként viszonyul egy Irán elleni bombázás esetén. Kire számíthatnak a perzsák, ha zsidók bevetik a legújabb amerikai minden betonpajzson áthatoló bombáikat. A nagyobb arab államok – ilyen sem volt még felsorakoztak Izrael mellett. Hiszen számukra is kockázatot jelent Irán nyílt nagyhatalmi törekvései. Lásd Libanonban és Szíriában.
Mit hoz számunkra az újesztendő. Mi valahogyan mindig jobbat várunk, de nincs sok szerencsénk. Már azzal is megelégednénk, ha a helyzetünk nem romlana, befékeznék az inflációt és a választások előtti ígérgetések így vagy úgy beteljesülnének. S béke maradna a világban. Hiszen nem kell nagy előrelátás ahhoz, hogy felmérjük egy Irán elleni támadásnak beláthatatlan következményei lehetnek. Egy olajban gazdag ország borulna lángokba és mindez az orosz medve határai mentén. Lehet, hogy megússzuk magasan szálló fenyegetéssekkel, egy jégkorszakos hidegháborúval, de ebben csak reménykedhetünk. Most minden Izrael diplomáciai képességein múlik, a zsidók bizonyára Moszkvától Pekingig előre egyeztetnek, egyezkednek, hogy ez a gyors preventív beavatkozás ne eszkalálódjon.
Aztán lépjünk még egyet a képzeletbeli sakktáblán. Tegyük fel, hogy Irán atomközpontja az összes centrifugáival ismét kőkorszaki állapotba kerül. S Irán miként reagál erre, mi lesz a Libanonba és Szíriába telepített katonai bázisaival. Ezzel mi változik majd a két ország viszonyában, lehetséges e egy hosszú távú béke, csatlakozik e majd Irán is az Ábrahám egyezményhez, amely tényleg Trump mesterműve. Aki erről álmodik most azonnal keljen fel, de ne ballábbal…
