Miskolcon volt egy olyan
speciális hivatal, ahol minden
kockázat nélkül bárki kipanaszkodhatta magát. A hetvenes években a Magyar Posta
kebelén belül létezett a rádió–
és televízió műszaki igazgatóságának egy zavarelhárító
üzeme a Széchenyi utca 38.
szám alatt, kis stábbal s komoly technikai felszereléssel.
Itt lehetett jelenteni, ha rossz
a rádió vagy a televízió adásvétele. Azokban az időkben,
amikor a tető– és a szobaantenna között lehetett választani, magunk is könnyen eldönthettük, a sugárzásban vagy a
készülékünkben van a hiba. Jó
csapat volt a zavarelhárítás,
csupa felkészült rádió– és tévészerelő-műszerész dolgozott
ott Jánosházi Dénes főnöksége
idején. Mezey Béla, Krisztián
Péter és File Tamás technikus
szinte állandó szereplők voltak a miskolci újságban.
Mindig szolgálhattak érdekességgel, megnézhettem a háborús
filmekből ismert bemérőkocsit,
a speciális kütyüket, amelyekkel lesik az éter hullámait. Ezzel
nyomozták ki a műsort zavaró
elektromos hegesztő– és betonkeverő-gépeket. Annyira sikeresen reklámoztam ezt a szolgáltatást, hogy egyre több futóbolond
fedezte fel, ez az a hely, ahol a
legkülönlegesebb sejtelmeikkel
állhatnak elő.
Ügyfeleik egy része azt állította, szomszédja sugározza
őket. S ez már annyira fájdalmas, csak páncélsisakban
képes aludni. Az egymással
acsarkodók itt jelentgették
egymást. Elmondták, valaki
lehallgatja őket, s érzik, hogyan árad a melegség feléjük.
Noha akkoriban még a mikrohullámú sütőkről csak az Élet
és Tudományban olvashattunk. Gyakori volt a félreértés,
mivel az elhárítás szerepelt az
üzem nevében, többen gondolták, itt jelenthetik fel, hogy
esténként a falon át hallják a
Szabad Európa rádiót a szomszédból. Hét nem múlt el, hogy
az éber polgárok ne jelentettek
volna egy-két kémgyanús esetet. Minden bejelentésről jegyzőkönyvet kellett felvenniük,
indigósan, három példányban, egyet az ügyfél kapott.
Ezek voltak azok a példányok,
amelyek aztán hónapról hónapra visszaköszöntek, a bejelentők ugyanis folyamatosan
érdeklődtek az ügyükről.
Érdekes, hogy a környező hegyek, dombok árnyékában élők
kevésbé voltak ennyire aktívak,
türelmesen kivárták, míg megoldódott a vételi problémájuk.
A hivatal feladata volt az is,
hogy feltérképezzék a televíziós adóállomások környékén
a vételi lehetőséget. Rajtuk is
múlott, na meg az anyagi lehetőségeken, hogy az elzártabb
településeken folyamatosan
javították a sugárzók teljesítményét. Egyébként sokáig ez a
részleg a posta egyik legcsöndesebb területe volt.
Mígnem beköszöntött a cébés korszak a nyolcvanas évek
elején. Ezen sétáló, civil rádió
adóvevők elterjedése fenekestől fordította fel a hivatal életét.
Váratlanul szabadult fel a huszonhét megahertzes hullámhossz, éppen akkor, amikor a
nagy miskolci rádióamatőrök
sugárzási teljesítményét már
sikerült megzabolázni. Korábban csupán néhány ember volt
csak képes megzavarni a normális rádióadásokat. Innentől
százszámra jöttek a panaszok,
hogy hallják a szomszédjukat
a Szokol rádiójukban megszólalni, éppen akkor, amikor a
Táskarádiót vagy a rádiókabarét hallgatnák.
Mivel a városban én voltam
az első ilyen cébérádiós, hamar megcsíptek. Fogorvos barátom éppen a Jézus Krisztus
szupersztár című nagylemezét
másolta a lemezjátszóról szalagra, amikor belerondítottam.
Behallatszott, itt a 807/1 hívja
a 807/2 állomást. Pedig nem is
léptem túl a megengedett sugárzási teljesítményt, de a szomszéd gramofonjának nem volt
még olyan speciális szűrője.
Ezek az évek pokoliak voltak a zavarelhárítóknak. A taxisok és az éjjeli baglyok, akik
nonstop az éterben diskuráltak, megkeserítették az életüket. Macska-egér játék zajlott
országszerte, vadászniuk kellett
a nagy teljesítménnyel sugárzókra. Kezdetben megintették,
megbírságolták őket, majd egy
idő után feladták a küzdelmet.
Jól tették. Mint minden, ez
is egyszer csak elmúlt, nincs az
a nagy probléma, amely nem
oldódna meg magától.
SZÁNTÓ ISTVÁN
