Beértem Széphalomra. Egy sor fehérre meszelt falusi ház mellett vitt az út a parkig, amelynek vasrácsos kapuja mögött, a szelíd lankájú domb tetején áll a Kazinczy-mauzóleum. Kétoldalt félköríves, alacsony fákkal és bokrokkal szegett sétaút vezet fel a dombra. Tetején kis görög templom fehérlik ki a napsütötte, üde-zöld lombok közül. A hársak alatt orgonabokrok, a gyeptérség közepén tuják és óriási lucfenyők sötétlenek. Kőurnákban itt-ott kardlevelű dísznövények, odébb sok tarka virág. A mauzóleum előtt fehér kávájú, kerek vízmedence, amelyet csobogó forrás táplál.
Ha igaz az, hogy a klasszikus épület a hajdani udvarház helyén épült, itt lehetett valahol az író dolgozószobája, ahol most a piros kerti asztal áll a platánok alatt. A síkon futó szántóföldek végében három nagy süvegű hegy. Ezeket látta, ha könyveiből fölpillantott, vagy ha a kertben sétálgatott.
Némelyik fa még abból az időből maradt itt. A legöregebb egy odvas törzsű, másfél méter átmérőjű, göcsörtös akácfa. Több mint kétszáz éve hozatta Amerikából csemetéjét a szenvedélyes, újító férfiú, és ő ültette ide. Akkoriban még ritkaságszámba ment nálunk ez az idegenből hazai földbe plántált „magyar fa”. Odaléptem a villámsújtotta vén óriáshoz, és letéptem róla pár szál levelet.
A mauzóleumot 1847-ben Ybl Miklós tervei szerint emelték. Eredetileg sírhelyéül szánták, de amikor a költő végakaratából kitűnt, hogy mostani sírhelyén, kedves tölgyei alatt szeretne pihenni, kis múzeum lett a mauzóleumból. Szépen újjárendezett kiállítása az utóbbi években nyílt meg.
A kecses kis korinthoszi oszlopokon nyugvó épületben a költő mellszobra, a Ferenczy-féle portré márványmásolata fogadja a belépőt. Mögötte a könyvtár, Kazinczy összegyűjtött műveinek különböző kiadásaival. A kék-fehér kazettás kupola tetőablakán beömlő fényben meg-megcsillannak a melegbarna bőrkötések aranycirádái. Az egyik nyitott könyv címlapján Ráday, a másikon Cserey acélmetszetű képe mutatja azt a példátlan irodalompártoló bőkezűséget, amellyel ez a sokszor hiúsággal és irigységgel gyanúsított középbirtokos nemes nála tehetősebb írótársait is oly önzetlenül segítette hozzá a nyilvánossághoz.
Az egyik polc sarkában Kazinczy halotti maszkja. Döbbenetesen kicsiny arc, kissé duzzadt orra alatt a felső ajak foghíjasan besüppedt. Az öreg költő fejének madárszerű, éles vonásai megingathatatlan nyugalomba szelídülnek. A könyvszekrénytől balra katonaruhás gyermekportré, Kazinczy gyerekkori képe. Kramer eperjesi festő 1763-ban, négyesztendős korában festette le őt, „atyjának óhaja szerint” – Károly főherceg ezredének tiszti egyenruhájában, aranyzsinóros fehér kabátkában.
A falakon képek függnek. Itt van édesanyja, a szigorú Bossányi Zsuzsánna fotója. Mellette anyai nagyapja Bossányi Ferenc, akinek házában, Biharban, Érsemlyénben nevelkedett. A pataki kollégium, ahol diákoskodott.
Szellemi kibontakozásának jelei, jelvényei: szabadkőműves köténye, rajta méhkas rajza zsongó méhekkel. Irodalmi folyóirata, az Orpheus, amelynek címéül a maga szabadkőműves nevét adta. Széphalmy Vince néven írt munkái. Azután a szomorú 2387 nap emléke: a költő fogságban használt tányérja. Brünn, Obrovic, Kufstein, Munkács börtöneiben körmölgette verseit, sokszor kiserkent vérével. A szabadságeszmékért szenvedett ő is, mint a jobbak közül akkor annyian. Szabadulása után – amikor családja, ismerősei elfordultak tőle ‒ vetette meg lábát itt, Széphalmon, s tette a húsz házból álló kis abaúji falut a magyar irodalom gyújtópontjává. Egykori hivatali főnökének, Török Lajosnak leánya, Sophie állt hűségesen mellette. Itt néz ránk leánykori képe, nagy barna szemeivel, s itt mosolyog fehér márványba faragott arcmása. A tárlókban a költő munkái: 23 vaskos kötetnyi levelezése, amelyet 1806-tól javarészt innen keltezett Széphalomról, élete végéig, 1831-ig. Széphalom neve fogalommá vált a kor írói számára, ahogyan a késő költőutódok emlékezetében. Áldozatos életét a Felvidékre átterjedt kolerajárvány oltotta ki 1831. augusztus 23-án. Felesége és leánya hantolták el a kert nagy tölgyfái alatt.
Aki eleget teve maga korának, az minden következőnek élt – vallotta a költő, s önnön élete igazolta szavait.
A mauzóleumtól hársfasor visz a kert szélén lévő sírokhoz, ahol az író, felesége és gyermekei pihennek.
A kőoszlopon, amelyet még felesége állított, klasszikus mértékű verssorok szólnak feledhetetlen életéről. Egyszerű betűkkel helyi fafaragó véshette föl:
Látnok, szenvedtél, zivatarral küzdve derítéd
A hon egét, s magadat sújta le a zivatar.
„Legyen! – mondád – a haza éljen, vesszek el én bár,
Múló fergeteg ez, s a Haza fénye örök” ––
Most nyugszol, csillagkoszorú fed Olimpusz egében
Általad a Haza él, s él, örökíti neved…
Huszonhét éven át boldog családi életet éltek. Sophie-t mindenki dicsérte, tisztelte aki megfordult náluk. Művelt, a szegényeken jószívűen segítő, jobbágyaikat gyógyítgató nemesasszony volt. A zselléreket nem kínozták, ínség idején segítettek rajtuk.
Hét gyerek
Sophie-nak hét gyereket kellett egyedül felnevelnie. Jó anya volt, gondos háziasszony. Ránk maradt levélváltásából megtudjuk, hogy az Aradon 1849-ben kivégzett Kazinczy Lajos tábornok, hétéves korában ezt írta édesanyjának, Széphalomról Regmecre:
Édes Anyám jöjjön el már!
A kis Laló csókokat vár.
Ha nem jön el éjszakára,
Szolgálni megyen Kassára,
Talál ott ő olyan anyát,
Ki nem hagyja Lalót magát!
Mire török Sophie így válaszolt: Édes Lalóm! Csókollak téged szép versedért, de nem mehetek hozzád, mert sok a dolgom. Csak ne menj te szolgálni Kassára! Ki maradna a te jó és kedves papád mellett, ki téged szeret. Szolgáld őt. Ha jó édes borom lesz, majd hozok. Addig szőlőt küldök. A katsára és a matskára vigyázzatok!
A szülők nem adták gyerekeiket iskolába, hanem maguk nevelték őket. A betűvetést négyesztendős korban kezdték tanítani. Nem oktatóan, hanem játékosan, figyelmet, kedvet és érdeklődést felkeltve tanították gyermekeiket. Török Sophie időről-időre az ajtófélfához állította őket, fejük fölött pennával vonalat húzott, s odaírta nevüket, majd hetek múlva ellenőrizte, nőttek-e. Férjét hosszú utazásaira mindig elkísérte. Kazinczy élete végig sem hagyott fel felesége dicséretével.
Sophie nekem, és sok esztendőkig, nem feleségem volt, hanem szeretőm, még akkor is nem feleségem, hanem szeretőm, midőn gyermekemet tejével táplálta. Feketébb és kedvesb színű fonalakból soha ember életét a párkák nem fonták, s így még ma is öregségem végnapjaiban; s hogy bajaimat ily lélekkel viselem, az nem hideg bölcsesség, hanem hála érzése – írta a Pályám emlékezete utolsó lapjain. Nincs okunk szavában kételkedni.
