Az ismert közmondás kiegészítésre szorul. A történelem akkor nem ismétli önmagát, ha nem hagyjuk neki. Ha nem így volna, nem kellene számozni például a világháborúkat: emlékezni az elsőre és a másodikra, rettegni a harmadiktól. Az emlékezés ilyen módon a béke kulcsa lehet. Ez az egyik oka, amiért az olyan eseményeket sem lehet elfelejteni, mint például a holokauszt.
A szovjet csapatok 1945. január 27-én értek el a lengyelországi Auschwitzba, és szabadították fel az ott működő megsemmisítő tábort, ahol sok százezer más áldozat mellett a miskolci zsidóság nagy része is a halálát lelte. Markovics Zsolt miskolci főrabbival a múlt továbbéléséről, emlékezésről és megbocsátásról beszélgettünk.
– Gyakran tartok előadásokat, járom Miskolc különböző iskoláit, vagy vezetek tárlatot a Kazinczy utcai látogató központunkban kialakított zsidó múzeumban. Ezek során a fiatalok talán legkevesebbet a holokausztról érdeklődnek. Ami Auschwitzban történt, az olyasmi, amit soha nem szabad elfelejteni, az emlékezete pedig fontos része az életünknek. Ám a fiatalok annyi módon találkoztak már vele, hogy jobban érdeklik őket a mindennapok történései. Úgy látom, talán kerülik ezt a témát – számol be tapasztalatairól Markovics Zsolt, aki szerint a középiskolás és egyetemista diákok sokkal inkább kíváncsiak például a hagyományokra.
– Néha megkérdezik tőlem, hogy majd’ nyolcvan év távlatából miért olyan fontos ez? Ilyenkor elmondom, hogy hazánk történetébe ugyanúgy beletartozik a holokauszt, mint a trianoni szerződés, amiről szintén szokás megemlékezni. Ugyanakkor a nyugdíjas korosztály körében gyakran előkerül a holokauszt, mint beszédtéma.
A holokauszt lenyomata
Megyeszékhelyünk arculatát is merőben megváltoztatták a hazánkban 1941-től kezdődő deportálások.
– A második világháború előtt Miskolcon körülbelül háromezer zsidó család élt: rendkívül nagy múltú közösség, ami rengeteg orvost, mérnököt, jogászt adott a városnak, ugyanakkor egyszerű munkásembereket is. Miskolcon alakult meg az ország első izraelita ipartestülete 1832-ben, itt nyílt meg az első zsidó kórház. A Király utcában zsidó fürdő működött, ami közfürdő volt a polgárok számára, de a vallásos zsidó emberek rituáléinak is helyet biztosított. Sok mindent fel lehet sorolni, hogy az itteni közösség mit adott Miskolcnak és mit kapott a várostól. Ennek a nagy múltú, mintegy tizenkétezer embert számláló közösségnek a nyolcvanöt százalékát elpusztították Auschwitzban. Számos olyan vidéki kisváros van, ahol a második világháború előtt igen jelentős számú zsidó közösség élt, ma pedig csupán alig páran maradtak ezeken a településeken. Megyénknek háromszázhatvanöt települése közül háromszázhatvanháromban van zsidó temető. Gondoljunk bele, micsoda élet volt itt egykor! – emlékeztet a főrabbi, akinek családját, mint annak idején sokakét, szintén érintette a holokauszt.
– Az apai nagyszüleim a háború után ismerkedtek meg egymással, mindkettőjük megjárta Auschwitzt. Mindketten elveszítették az első családjukat: házastársakat, gyerekeket. Az ő águkról összesen harminchat rokonom halt meg a holokausztban. Sokan, akik túlélték a megsemmisítő táborokat, feladták a zsidóságukat, mert attól rettegtek, hogy a gyerekeikkel és az unokáikkal újra megtörténhet, ami velük történt. Mások, akik hazaértek és új családot alapítottak, továbbadták a történetüket. Nagyapám soha nem beszélt erről a témáról. Édesapám mesélte el olykor-olykor, hogy nagymamámon Mengele kísérletezett. Bár túlélte a tábort, de miután gyermeke született, igen sokat betegeskedett, alig mozdult ki. Három éves voltam, amikor elhunyt. Édesapám úgy gondolja, az anyja nem orvosi értelemben volt rosszul, hanem az a trauma hatott az állapotára, amit Mengele kezei alatt átélt.
Markovics Zsolt szerint Auschwitz felszabadításának kettős emlékezete van.
– Sokak számára a gyászt jelenti, főleg azoknak, akik semmit nem tudnak a hozzátartozóik haláláról, hogy miképp végeztek velük, mikor lehet értük Kádist, gyászimát tartani. Másoknak a tábor felszámolása az örömöt jelentette, hiszen életben maradtak. Persze az sem volt egyértelmű, hogy aki túlélte Auschwitzt, az épségben hazajutott. A felszabadulást követően sokan hunytak el hastífuszban, hiszen addig hónapokon keresztül éheztették őket. Gyorsan és egyszerre sokat ettek, amikor újra ehettek, emiatt különböző betegségek alakultak ki náluk. Volt olyan idős miskolci néni – sajnos már nem él –, aki elmondta, hogy a felszabadulást követően a halottak hegyei közül mentették ki, mert annyi ereje volt még, hogy megrántsa egy arra járó katona nadrágját. Így menekült meg. Kórházba került, ahol hét hónapig szinte eszméletlenül feküdt. Másokat, akik elindultak vissza, nem haza vittek az orosz katonák, hanem Szibériába Málenkij robotra.
A múltra rakódó jelen
Markovics Zsoltban ez a téma most különösképp elevenen él.
– A Miskolci Zsidó Hitközségnek egy húszfős csoportjával látogattunk ki zarándoklatra Auschwitz-Birkenauba, ami a tábor negyedik, megsemmisítő része volt. Gyakorlatilag a magyar zsidóság számára építették föl, és a hazai, vidéki zsidóság nagy része lelte halálát a kerítések mögött. Harminc éve jártam ott utoljára, és ennyi idő alatt a tábor és a kiállítás is megváltozott. A láger bejáratánál például nem volt korábban büfé, de új kiállító helyiségeket is hoztak létre. A táborral szemben szállodát építettek föl, éttermeket és buszparkolót létesítettek. Látszik, hogy a lengyel állam igyekszik megfelelő módon gondoskodni az odalátogató turisták ellátásáról. Nyilván ez is kettőséget hordoz magában: volt, aki természetesnek vette, hogy ilyenfajta szolgáltatásokat is kell telepíteni a 21. században az auschwitzi megsemmisítő tábor mellé, míg másokban ez rendkívül bizarr és idegen érzést keltett.
A miskolci főrabbi szerint a zsidó holokauszt olyasvalami, amit feldolgozni senki nem képes. Megkönnyebbülni lehet.
– Minden generációban – így vagy úgy – megvan a lenyomata annak a tragédiának, ami szűk 80 évvel ezelőtt történt. Úgy vélem, a holokauszton nem túllépni kell, hanem együtt élni vele. Ennek pedig egy zsidó ember számára szerintem az a legjobb módja, ha megpróbál egy közösségért dolgozni, másokért tenni.
Bűn és megbékélés
– Sokszor kérdezik meg tőlem, amikor a holokauszt szóba kerül, hogy személy szerint én meg tudtam-e bocsátani. Ilyenkor kérdéssel válaszolok: kinek kellene megbocsátanom? Velem tulajdonképp semmi nem történt, ilyen tekintetben nincs miért megbocsátanom. Ugyanakkor az, amit a nagyszüleimmel, családtagjaimmal tettek, az örökségem részét képezi. Láttam azt is, hogy ivódott be a holokauszt édesapám generációjának életébe. Észre veszek rajtuk olyan tüneteket, amit a mai tudomány már poszttraumás szindrómának nevez. Azt is látom, hogy ez a tragédia generációról generációra öröklődik valamilyen formában. Ám, ha a magyar zsidóságot vesszük, azt gondolom, a neológ zsidóság, amelyet én ismerek, megbocsátott. Itt már nem engesztelésről van szó szerintem, hanem magáról a holokauszt emlékezetésről, az emlék fenntartásáról. Ám ez is nehéz kérdés. Kinek kell emlékezni? Nekünk, akikkel ez a tragédia megtörtént, vagy azoknak, akik mindezt velünk megtették? Vannak tehát irányok. Szerintem az a legfontosabb, hogy ott, ahol zsidó csoport élt és dolgozott egykor, emlékezzenek arra, hogy mit alkotott és mit tett az a közösség az adott településért.
