Hadd dicsekedjek, kora tavasszal kaptam egy idézést a legfőbb ügyészségtől amolyan meghallgatásra.
Unhatták, hogy heti rendszerességgel, konkrét dokumentumokkal körbe bástyázva ostromlom a hatóságot. Folyamatosan bizonygatom, nem én támadtam meg a ketrecharcos rendészeket, hanem fordítva történt az eset, a miskolci főposta sarkán. Hazudtak, rágalmaztak, kezeimet hátrabilincselték és felsőbb utasításra bevédték őket.
Főnökük később már majdnem jó útra tért, zsarolási kísérletbe kezdett, hogy majd ő feltárja az igazságot. Bejelentkezett a védelem tanújának, mi meg ugye elhittük a jó szándékát. Miközben ő volt a hamis tanúk felbujtója és társával együtt próbálták eltüntetni az esetről készült eredeti videót.
Szóval, idejében megjelentem Budapesten az adott helyen, előtte még vasárnap délután bejártam a Népliget környékét, hogy tudjam, hol parkolhatok majd. Szabályszerűen!
Az ügyeletes főügyész úr lekísért egy olyan vágóhídra emlékeztető pincébe, több rácsos ajtón át jutottunk el egy olyan ablaktalan szobába, amelyben bárkinél előtörhet a bezártság szorongató érzése. Sajnáltama vendéglátómat, ilyen környezetben dolgozni nem lehet valami kellemes. Útközben kerülgetett a hidegrázás, reménykedtem, végül csak kiengednek.
Hatalmas asztal, kellő távolság a meghallgatómtól és a négy sarokban a köztéri kamerákra hajazó videó felvevők tűzébe kerültem. Tőlem jobbra egy kedves gépírónő kellő sebességgel biztos, ami biztos jegyzetelte, amit mondok. Ő volt az, akinek a tekintetéből sugárzott az együttérzés, az empátia, a főügyész úr viszont visszafogottabb volt. Megőrizte a tárgyilagos közömbösségét, mi mást tehetett volna. Gondolom nem először szembesültek a velem megesett hasonló rémtörténetekkel. Ám ilyen tömény miskolci jellegű hivatali hatalommal való leplezetlen visszaéléssel ő sem gyakran találkozhatott.
Emlékezetem szerint délelőtt tíz órától késő délutánig zajlott a felvétel. Időnként rövid szünetet tartottunk, ami azt jelentette, hogy a lejárat melletti automatákból Colát és ropit vételezhettem. Izgalmas volt a nap, a kamerák megállás nélkül vették, amit mondtam, nekem meg olyan érzésem lett mintha egy agyturkásznál lennék, aki arra bíztat, beszéljem ki magamból, hátha megnyugszom. Megjegyzem sosem, akit egyszer ebben a korban ilyen trauma ér, s nincsen hozzászokva nem marad ideje már megemészteni.
Időnként lazításként barkobáztam, próbáltam kitalálni kik ülhettek már itt a kamerák sugarában lévő lestrapált forgószéken. Könnyű volt, kimondtam a nevét. Csak úgy lazításképpen az ellenem elkövetett kirívóan durva és átlátszó manipulációk felsorolása közben. Arcukon láttam, beletrafáltam.
A lényeg, sikerült bebizonyítanom, ennek a sajnálatosan elfajult közúti intézkedésnek hogyan lehettem áldozata. Miközben soha nem voltam annyira passzív béketűrő, mint éppen akkor. Valójában meg se néztem az egyedül hozzám rohanó egyenruhást. Pontosabban rendőröknek hittem tehát első kérésre szokásom szerint minden hivatalos okmányt át adtam. Majd hosszan vártam. Ez idő alatt kaptam észbe a rendőrök nem lépnek fel ennyire aggreszivan és durva modorban.
Ha akad még a régióban olyan újszülött, aki nem tudná mi volt a kiinduló pont, félreálltam a legömbölyített járdaszélen, csaknem párhuzamosan a bejárat előtt felmázolt útburkolati jellel. Bizonyára óriási nemzetbiztonsági kockázatot jelenthettem, mert kevesellték a figyelmeztetést vagy az egyszerű objektív rendszám alapján történő feljelentést. E helyett karjaimat megfogva kirángattak a kocsiból. Mániákusan hajtogatták, nem hagyhatom el az intézkedés helyszínét, amíg ők erre nem adnak engedélyt. Majd a bevetési csoporttól kértek segítséget, hogy el ne menjek. Miközben már régen hátrabilincselt kézzel sokkos állapotban a járdán ültem. Nem úgy tűnt, hogy vissza kellene tartaniuk.
Két rendőr vitt a kórházba mivel a rendészet kiérkező szolgálatvezetője a kötelező segítségnyújtást elmulasztva inkább a szemközti mélygarázs kamerájának a manipulálásával foglalatoskodott.
Figyelem a másnapi Miskolci Naplóban féloldalas képes riportban dicsekedtek el, hogy egy fegyvernek látszó tárgy csövével szembe hősies vakmerőséggel bilincseltek meg. Ezzel megmentették Miskolc közbiztonságát. A bírónő másik aranyos mondása – példát kell statuálnia velem szembe mert elszaporodtak a fegyveres támadások! Nem tudom honnan vette ezt a statisztikai információt mert közben a vezető főügyész ennek az ellenkezőjével büszkélkedett – kimondta Miskolc a béke szigete. Hogy ezek miért nem ülnek le egymással beszélgetni, nem is értem?
Időnként hadd szóljak közbe – a megyei főügyész úr erről a képről felismerte Szabó Krisztiánt, mondta néhány nappal korában ez az egyenruhás inzultálta a vasgyári temetőnél. A rendőrségi vizsgálatnál és a bírósági tárgyaláson is megkértem, idézzék be a köztiszteletben álló főügyész urat
Csupán azért, hogy neki bizonyára jobban elhiszik milyen habitusú személy a támadóm. Nos, csak azért sem hallgatták meg. Kapaszkodjanak meg, a tisztelt bírónő, aki az elsőfokú tárgyalás harmadik harmadában csöppent az eljárásba, mint az ejtőernyősök kimondta: lehet, hogy a jogász kollégát is vegzálta a Szabó Krisztián, de hát mindenkinek vannak rossz napjai. Tessék még egyszer elolvasni, igen jól írom, a bírónő teljes humánummal, a világ legtermészetesebb dolgának tartja, ha egy ilyen stresszes rendész bal lábbal kezdi a napját ebben semmi kifogásolnivaló sincs.
A bírónő továbbra is bíró – én meg elítélt vagyok.
Többek között arra a bizonyos maratoni videó műsorba erről is beszélek. Eredetileg úgy volt, hogy ha kedvem tartja, helyben kapok egy másolatot a jegyzőkönyvből és kiírják nekem a felvételt egy lemezre. Mihelyst megkapom, megosztom. Ne, hogy már én szégyenkezzek a történtek miatt.
S itt ígérem meg, hogy az ilyen tanult emberek aranyköpéseinek sorából szerkesztettem a könyvet. Megjelenés előtt minden nap közzé adok egy-egy érdekesebb fejezetet. Ajánlom figyelmükbe a felbujtott hamis tanúkat a hivatali hatalmával visszaélő rendőrnőt, aki csaknem három negyedórára bezárkózva közösen korrigálták a rágalmazó zavaros állításait. Majd a rendőrségi informatikusra kente az erről készült felvétel elsikkasztását.
