Charles, nekünk csak Karcsi, nejem bácsikája, most
lesz két éve, hogy örökre elaludt Birminghamben. Skót
családba nősült, így aztán
mezőcsáti származása ellenére gyorsan hozzájuk idomult. Emlékszem, első angliai látogatásunkkor bármerre
mentünk, akár a windsori
kastélyba vagy a Londonhoz
közeli szafariparkba, két
sporttáskára való szendvicset cipelt magával. Meggyőzött, hogy nincs az az utcai
hotdogos, amely versenyre
kelhetne az ő sajtos-szalámis
kenyerével. Karcsi bácsi régi
vágású, konzervatív úriemberként ilyentájt legalább tucatnyi, jókívánságokkal teli
lapot írt a miskolci família
minden tagjának. Majd az
összeset a címemre postázta,
hogy saját kezűleg kézbesítsem. Végül öregségemre már
csak telefonon értesítettem a
címzetteket, hogy megérkeztek a karácsonyi és az újévi
jókívánságaik. Az utóbbi időben sajnos megfogyatkozott a
család, akik maradtak, már
beérték annyival, hogy beolvastam nekik Karcsi üdvözletét.
Mindebből sejthetik, ünnepi üdvözletek, postázások
terén máig is otthonos vagyok. Drága mamám nem
csak a kártyanaptárat gyűjtögette, számára az év végi
jókívánságokat tolmácsoló,
színes lapok is valóságos kincset jelentettek. Valamenynyi közül az volt a kedvence,
amely kihajtva még muzsikált is. Ezekből magának is
bespájzolt néhányat. Mára
valamennyiből elszállt a
gombtelepek ereje, örökre
megnémultak, ám sosem válnék meg ezektől. Hiszen elég
ránéznem, és máris magam
előtt látom édesanyámat,
ahogyan maga elé rakosgatja az előző évi termést. Felé
rakja az ideit, majd ennek
alapján számba veszi, kinek
is kell okvetlenül jókívánságokat küldenünk.
Máig sem fejtettem meg a
szempontjait, s már sosem tudom meg, kinek miért dukált
a színes, és minek küldtünk
olyanoknak, akik soha az életben nem válaszoltak. Annyit
kevéske eszemmel is felértem,
hogy nem mindegy, kinek jár
jézuskás, mikulásos vagy angyalkás. Első körben a Kazinczy utcai trafikban Kati néninél kezdtük a mustrát, mert
nála 10 laponként egy ajándék volt.
Cirka 10 napunk volt erre
az akcióra, amelyet ki tudja miért, életbevágó komolysággal vezényelt le. Az elsődleges szempont, hogy apám
főnökei nem maradhattak
le a listáról, az igazgató, helyettesei és a nagyhatalmú gépkocsi- előadó, Kalla
elvtárs elsők között kapták
meg a kellemes karácsonyra
való felhívást. Talán azért,
mert adtunk nekik is egy kis
esélyt, hogy maguk is viszonozzák. Hogy őszinte legyek,
nem csipkedték magukat. Na
meg az is megesett, hogy mi
is kaptunk egy lapot olyantól, akiről megfeledkeztünk.
Ilyenkor a bélyeggel ellátott
viszontválaszt nekem kellett
kivinnem, és becsempészni a
postaládájukba.
Mi tagadás, drága mamám
öregségére is fogékony volt a
technikai újdonságokra. Nem
idegenkedett a CB rádiótól
sem, és csaknem húsz éven át
élvezte a mobiltelefon minden
előnyét. Sőt, halála előtt már
egy okostelefonra is áhítozott.
Közben vívódhatott magában. Az ezredforduló után
hiába kellemes karácsonyoztak és buékoltak mobilüzenetekben, ő csak a postában bízott. Csak azért is postáztunk
egy tucat díszes karácsonyfás,
pezsgős, patkós kéményseprőset, pont mint a békebeli hetvenes években. Majd, mint
anno a régmúltban, naponta
háromszor is megnézte a postaládáját. Mégsem záporoztak
a válaszok.
Az idén már nem kell
Charles anzikszait kiosztanom. Nem is lenne már kinek.
Majd csak mamám muzsikálós karácsonyi lapját nyitogatom, hátha van még benne
annyi szusz, s mégis felcsendül
rajta a Kis karácsony, nagy
karácsony.
SZÁNTÓ ISTVÁN
