Trabanton szállni élvezet.
Akár ez a szám is szólhatott
volna az autórádióban, amikor a Szentpéteri kapuban
csaknem 80 kilométeres sebességgel mértek be a békebeli
hetvenes években. Szemből fotóztak le, és a tűéles, fekete-fehér képet postán küldték ki egy
akkoriban tetemes közlekedési
bírság kíséretében. Nem is én
lennék, ha nem fellebbeztem
volna meg, elismertem, siettem
a kazincbarcikai szerkesztőségbe, de már késésben voltam.
A személyes meghallgatáson a
szabálysértési előadó egy hatalmas paksamétával lepett
meg. Megmutatta, sorstársaim
nálam sokkal kreatívabbak,
ötletesebbek és szívhez szólóbb,
érzelmesebb mentségekkel próbálták mentegetni magukat.
Végül legalább egyhavi kilométerpénzem bánta a túlzott
gázadást. A fotót évtizedekig
őrizgettem mint egyetlen képet
életem első négykerekűjéről.
Nem sokkal később, a nagy
családi viszályok elkerülése érdekében megszűnt a bizonyítékként szolgáló fotók házhoz
küldése. Rájöttek a szervnél,
hogy ezek a képek akár válóokként is szolgálhatnak, így az
internetes világ beköszöntéig
csak a kapitányságokon nézhettük meg a kompromittáló
fotókat és videókat. Ma már
otthon, számítógépen is.
Szakos István barátom hoszszú évtizedekig szolgált a rendőrségen a vármegyei főkapitányság csaknem valamennyi
osztályán. Ám számára a közlekedési osztályon töltött évek
a legemlékezetesebbek. Jómaga
a dopplereffektuson működő
nagytányéros radarokat már
csak hírből és a házi múzeumból ismerte. Nem irigyelte
elődjeit, akik még elég kezdetleges eszközökkel háborúztak
a gyorshajtók ellen. Az állványos, parabolaszerű antennákat nem nagyon tudták álcázni, ráadásul erőteljes volt
a volánforgatók közötti szolidaritás. Szinte minden autós
kezével körözve figyelmeztette
a szemből jövőket az úton álló
rendőrökre.
Különös, hogy ez máig megmaradt. A mai autósok már
nem is tudják, honnan ered
ez a szolidaritási gesztus. István idejében még a civil rendszámú Ladák elejére rögzített
antennákkal fogták be a robogó kocsikról visszaverődő jeleket. Az anyósülés elején pedig
egy 36 kockás fényképezőgép
automatikusan exponálta a
megengedettnél gyorsabban
haladókat. Már a kilencvenes években is elég szigorúan,
zártan működött a bírságolási rendszer. Ritkán esett meg,
hogy a film fényt kapott, vagy
a felvételek nem sikerültek. A
kísértés a kiskapuk kijátszására, mint az életben mindig, akkoriban is megvolt. Végül ezeket a próbálkozásokat rendre
leleplezték. Nem titok, hogy a
rendőrségi autók vezetői vagy
a kollégák ellen is minden esetben megindították a szabálysértési eljárást, ha belefutottak
a sebesség-ellenőrzésbe. Megesett, hogy a balesethez robogó
kék fényes autók vezetői elfelejtették bekapcsolni a megkülönböztető jelzést. Ilyenkor is
kiszabták a bírságot vagy figyelmeztetést, jobb esetben
megfenyítéssel zárták le a vizsgálatot.
Mi, autósok ezerféleképpen
próbáljuk kivédeni a rendőrségi sebességmérő eszközök
támadásait. Működik a rakétaelhárító rakétákat elhárító szindróma. Kezdetben
még csak a traffipax-előjelző
kütyüket kínálgatták legálisan,
újabban már a lézersugárnyalábokat semlegesítő eszközökkel is kísérletezünk. Itt óriási a
kockázat, ezek használatakor
a rendőrség nemcsak elkobozza a csaknem félmilliós készüléket, de súlyos bírságra is számíthatunk.
Szakos Pista nyugalmazott
rendőrként és volt polgárőrvezetőként is bárkivel megosztja
a traffipaxok elleni tökéletes
védelem egyetlen titkát. Lassan járj, tovább élsz – s ha betartod a sebességhatárokat,
nem kell tartanod a bírságolástól. Azt is elárulta, hogy ezt
a rendőrségi feladatot már az
ő idejében is csak a gyorshajtásból eredő balesetek megelőzésére forszírozták. Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy
a traffipaxosokat érdekeltté
tegyék a nagyobb bevétel elérésében.
A címkép illusztráció – igazából pedig az első autóm – IC 11-75 felismertem a rendszámot. Egy ismerősöm vette meg és valahogyan előkerült ez a fotó, amelyen látszik neki sikerült összetörni ezt a szürke szappantartót. Hogy én mennyire vigyáztam rá – három éjszakára kellett Berlinbe repülnöm, erre az időre felbakoltam, ahogyan a használati utasításba belevésték….
