Drága apám, a terményforgalmi vállalatnál, Zoltán József igazgató sofőrjeként, legalább hetente kétszer lejárta a régió téeszeit, állami gazdaságait. Nyáridőben vele tartottam, a szürke, örökösen benzinszagú Warszawa hátsó ülésén pöffeszkedtem. S hallgatóztam. Lesz-e elég aratni való, hogyan zajlik a betakarítás, lesz-e elég lisztünk, kivitelre is. Erről folyt a disputa. Máig is előttem a kép, ahogyan ujjukkal morzsolják a szikkadt vagy a nedves búzaszemeket, majd gondolkodást színlelve a tarkójukat vakargatják. Meg nem szólaltak volna, míg Józsi bácsi, az igazgató meg nem mondja a frankót. Nálánál jobban senki nem tudhatta, milyen termés várható. Még a téeszelnökök sem. Szigorú tervgazdálkodás volt, csak ő jelenthette, mennyi lesz az hektáronként. Hiszen a pártbizottságon csak neki árulták el, hogy mennyi legyen az annyi.
S amíg a nagyok aratáskor a tarlót járták, gondtalanul begyűjtöttem az eredeti, játszani való szalmaszálat. Hogy másnap délelőtt olyan igazi szappanlufikat eregessek a gangról. Erről szólt az augusztus, amikor még hiába volt ennyire meleg, mégsem panaszkodtunk a kánikulára.
Később drága édesanyám laboráns lett az István malomban. Sokszor vele tartottam, amikor öt szinten át járta be a hangosan dohogó, hatalmas szitákat riszáló masinákat, hogy mintát vegyen a lisztből. Meglepett, hogy a gépek közelében nagyon ritkán találkoztunk molnárokkal. Csak akkor rohantak be, amikor elhalkult vagy megszűnt a meghajtó gumiszalagok surrogása.
A laborban Bobcsák Istvánné volt a vezető, s egyben a szakszervezeti titkár. Jómagam a tálkákban fehérlő lisztet még csirizes, ragasztó formájában sem tudtam volna megkülönböztetni. Marika néni viszont ránézésre is pontosan megtippelte a sikér tartalmát. Majd anyukám sem maradt le, hiszen mint gyakorlott házi tésztagyúró, a labor spektrográfja nélkül is ugyanezt megsaccolta.
Itt, a malomban százéves hagyomány volt az új búza megérkezésének ünneplése. Dr. Szabó József igazgató következetesen szigorú emberként, ilyenkor elnézte, hogy a sör mellé lehúznak egy kortyot az aratópálinkából. Tisztelte, értékelte a szakértelmet, jó maga ugyanis a pártbizottságtól ejtőernyőzött a vállalat élére. Ilyenkor hagyta, hogy Balla Andor főmolnár mondjon tósztot. Nála jobban senki nem ismerte ezt a komplexumot, ott lakott a malomudvarban, így aztán egyedüliként napi 24 órában szolgált. Ő volt az, aki megerősítette, igaz, amit a reccsegős, sípolós Szabad Európa rádióban sugároztak. Nincs, jobb a magyar búzánál, ebből készül a francia bagett is. Úgy hírlett, cserébe gyengébb minőségű gabonával, plusz, kemény valutával fizettek.
Majd firkászként is otthonosan mozogtam az üzemben, így aztán néhány ilyen új búza fogadás méltatását is megírtam. Azt viszont elhallgattam, hogy ezután következett nálunk a privát dinnyeszezon. Az, amikor a görögdinnyéhez is dinnyét ettünk. Már csak elárulhatom, a malom kapujában volt a leghitelesebb hídmérleg. Jobb, mint a Búza téri. Így aztán kereskedők kora hajnaltól késő estig ide jártak nem hivatalosan mérlegelni. Anyukám, már nyugdíjasként, a portánál fogadta a dinnyéseket. Se számla, se fuvarlevél, de ára sem volt a szolgáltatásnak. Így aztán mézédes, hevesi, fekete magos dinnyével honorálták meg a szívességet. Ebből a mannából csaknem minden dolgozónak jutott.
Mamám már régen elköltözött a földi világból. Míg malmosként bőséggel volt búzája, maga etette a galambjait a Bajcsy-Zsilinszky úti lakásának ablakában. A párkányon mindig terülj asztalkám fogadta őket. Az új lakók említették, a galambok máig is gyakran bekopognak a konyha ablakon.
Ki mondja meg nekik, hogy már a malom is a múlté.
