Ezt írtam nemrégiben . Nem gondoltam volna, hogy ismét aktuális lesz ez a téma. Újra lett neylon ritikülöm. Meg egy csomó újabb élményem az egészségügy sajátos világából.
„Bejáratos lettem a helyi gyógyító gyárba. A múlt héten amolyan rutinszerű vizsgálatra készültem majd a sors úgy hozta, egy hétre az első emeleti tizenhatos kórterem bejelentett lakója lettem. Reménykedtem, túl a kellemetlen beavatkozáson jó időre megszabadulok az itt szokásos hosszú fehér férfi hálóingtől. Akik sejtik miről is beszélek, tudják, ehhez az ancughoz jár egy amolyan katéteres műanyag retikül hosszú beépített csővel, amelyet hol a hálóing sarkára vagy az ágyszéli lepedőhöz szokás rögzíteni. Nem egy kényelmes viselet, de praktikus. Aki kapja a felszereléssel együtt magára vállalja az ezzel járó összes terhet. Előnye, hogy nem kell a kisdolgával nyüglődni a piszoárba szaladgálni. Helybe gyűjti a saját hűtővizeletét. Jómagam egy álló hétig nonstop azzal szórakoztattam magam, hogy ennek a színét lessem. Olyan volt, mint az itt a piros hol a piros csak még ennél is izgalmasabb. A kezelő főorvosom kijelentette, amíg ez teljes álló napon szalmasárga nem lesz, a tasak tartalma nem szabadulok a fogságomból. Végül nem egy könnyen de teljesült az elvárás. Minden csalás nélkül.
Csak úgy mellékesen, minden sírákozás nélkül mondom, hogy azokat a műanyag retikülöket , amelyek nélkül egy tapodtat sem mehetünk általában két bíztosítótűvel rözgítik az ágy derékalji lepedőjéhez. A kedves nővérkék óriási szakértelemmel egyetlen szúrással tapasztják fel a tasakokat. Nekem gyakorolni kellett , séta közben a hálóinghez akasztani nem volt kunszt , de a lepedőnél küzdeni kellett. András a szomszédom már csak a kora miatt sem tudott ezzel megbírkózni így aztán ezt is magamra vállaltam. Úgy mint a teahordást is, szobaszervizként töltögettem a társaim palackjait. Mert itt inni kellett mint a gűdű hadd sárgálljon aminek kell.
Közben elhatároztuk kitalálunk valami praktikus megoldást a retikülök egyszerűbb rögzítésére. Mikorra már csaknem szó szerit madjnem tökön szúrtuk magunkat a ziherhájsszal felfedeztük az ágyszéli sodronyba kampókat lehet rakni. Ezt az ötletet szabadalmaztatjuk , hogy végett vessünk a biztosítűs rögzítésnek. Remélem ezzel egy új korszak nyílik a hazai urológiai kórtermekben. Hadd fejlődjön az egészségügy.”
Örömmel jelentem, hogy elndult a változás. A tervezett újításomat megelőzték. A képen látható műanyag bigyóval ellátott ritikült kaptam, nem kellett már a bíztosítótű, egyetlen mozdulattal, akár félkézzel is el lehetett kapcsolódni az ágytól. Igaz nem mindegyiktől, a német kórházak selejtezésekor nekünk jútó korszerűbbek fekhelyeken már hiányzik a sodrony amibe vagy amire ezek felakaszthatók. Ám hiába tanultam , rájöttem ezeket akár az éjjeli szekrények nyított ajtajára is rá lehet akasztani. Szuper találmány. Nem is jutott mindenkinek. Akik látták irigyelték.
A lényeg, hogy fejlődik az orvostudomány.
Legfrisebb élményem, hogy most műtét előtt nem szúrtak hátba. Gerincérzéstelenítés helyett altattak. Előtte nagyon tartottam ettől a fájdalomcsíllapitástól, de végül mi mást tehettem volna kialudtam magam és meglepetésemre nem zsibbadtak el a lábaim.
Előtte viszont a szokásos rituálé zajlott. Keresték a vénámat, ahová az infuziót is bekötik. Kellett volna a bemenet a kanülnek, amelyen át indul a bódítás. Sajnos mint mindig , most sem volt egyszerű a beavatkozás, elsőre karba nem ment a tű. Maradt a szokásos kézfej.
Közben megdicsértek – többek előtt hangosan kijelentették – írói vénám van. Ez viszont most kevésnek bizonyult. Hiába lettem éppen most 10 esztendeje Aranytollas – csak mostanra derítették ki a vénámnak köszönhetem.
