Nézem a tévét. Párizs lángokban, Berlinben hömpölyög a tömeg, Rómában a kövezetet szaggatják fel a megélhetési válság miatt.
A riporter drámai hangon beszél inflációról, megfizethetetlen lakhatásról és a középosztály lassú haláláról.
Én meg ülök a hokedlin, kavargatom a teámat, és egyszerűen nem értem.
Nézem ezeket a párizsiakat.
Hát elment az eszük? Hát mi bajuk lehet?
Én kerek tíz évet húztam le odakint szakápolóként.
Amikor megkaptam az első fizetési papíromat – rajta feketén-fehéren: nettó háromezer-ötszáz euró –, hirtelen azt hittem, a német állam tévedésből egy kisebb afrikai gyarmat éves költségvetését utalta ki nekem.
Vagy amikor Amerikában voltam: napi száz dollár! Száz! Tisztán!
Otthon, a kórház intenzív osztályán ennyi pénzért egy egész hónapig kellett néznem, ahogy a főorvos úr lassan, módszeresen elfogyasztja a tízóraira hozott párizsis zsemléjét, miközben arról értekezik, hogy a túlóra valójában hazafias kötelesség.
Magyar szemmel a nyugati bér nem összeg. A nyugati bér egy teológiai fogalom. Misztérium.
Otthon a fizetés maximum ennek a fele.
De inkább a harmada, ha levonjuk belőle a „maradjunk életben” nevű rejtett költséget.
Ha Magyarországon megkeresed a felét annak, amit egy német ápoló kap, már te vagy a falu bikája, a helyi Rotschild, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy fűtött szobában gondoljon a jövőre.
Ezért kérdem én, a hokedliről: miért tetszenek tüntetni, kedves Jean-Pierre? Miért tetszik ordibálni az utcán, lieber Hans?
Hiszen maguknak megvan mindenük! Ott a háromezer euró a zsebben.
Abból futja vajra, sajtra, sőt, ha jól láttam, még húsra is jut minden nap, nem csak vasárnap a húslevesbe, mutatóba.
Maguknak a válság azt jelenti, hogy idén nem a Maldív-szigetekre mennek, hanem csak Mallorca alsóra, és a bio-avokádó helyett be kell érniük a sima, útszéli avokádóval.
Nálunk a válság azt jelenti, hogy a parizerből is a fűrészpor-alapút vesszük, és a téli kabát alá felveszünk még egy téli kabátot.
Ha nekem háromezer euróm lenne havonta (volt 4ezer is, 13., 14 havi fizetés is), én nem a rendőrsorfalnak rohannék Párizsban, hanem vennék egy akkora lakást, amiben három külön szoba van a három különböző cipőmnek, és még maradna pénzem arra is, hogy mindennap vegyek egy kiló igazi, sárga banánt, amit nem kell megosztanom senkivel.
De ezek ott kint vonulnak.
Táblákat lengetnek.
Kiabálnak.
Azt hiszem, a jólétnek van egy furcsa, biológiai mellékhatása: elsorvasztja a matematikai érzéket.
Mert ha ezek a franciák vagy németek csak egyetlen hétre eljönnének egy magyarországi kórházba szakápolónak, ha megízlelnék a nyolcszáz eurós nettó szabadságát, ahol a fizetésnap nem ünnep, hanem a hitelezőkkel való éves békeművelet kezdete… nos, akkor Berlinben nem tüntetés lenne.
Hanem körmenet.
Hálatelt körmenet, ahol Hans és Jean-Pierre térden állva köszönné meg a sorsnak, hogy háromezer euróért cserébe mindössze annyit kell tenniük: megélniük.
De hát mit tudnak ezek a világról?
Nekik a megélhetési válság egy politikai program.
Nekünk meg a mindennapi valóság.
Nézem a tévét. Párizs lángokban, Berlinben hömpölyög a tömeg, Rómában a kövezetet szaggatják fel a megélhetési válság miatt.
A riporter drámai hangon beszél inflációról, megfizethetetlen lakhatásról és a középosztály lassú haláláról.
Én meg ülök a hokedlin, kavargatom a teámat, és egyszerűen nem értem.
Nézem ezeket a párizsiakat.
Hát elment az eszük? Hát mi bajuk lehet?
Én kerek tíz évet húztam le odakint szakápolóként.
Amikor megkaptam az első fizetési papíromat – rajta feketén-fehéren: nettó háromezer-ötszáz euró –, hirtelen azt hittem, a német állam tévedésből egy kisebb afrikai gyarmat éves költségvetését utalta ki nekem.
Vagy amikor Amerikában voltam: napi száz dollár! Száz! Tisztán!
Otthon, a kórház intenzív osztályán ennyi pénzért egy egész hónapig kellett néznem, ahogy a főorvos úr lassan, módszeresen elfogyasztja a tízóraira hozott párizsis zsemléjét, miközben arról értekezik, hogy a túlóra valójában hazafias kötelesség.
Magyar szemmel a nyugati bér nem összeg. A nyugati bér egy teológiai fogalom. Misztérium.
Otthon a fizetés maximum ennek a fele.
De inkább a harmada, ha levonjuk belőle a „maradjunk életben” nevű rejtett költséget.
Ha Magyarországon megkeresed a felét annak, amit egy német ápoló kap, már te vagy a falu bikája, a helyi Rotschild, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy fűtött szobában gondoljon a jövőre.
Ezért kérdem én, a hokedliről: miért tetszenek tüntetni, kedves Jean-Pierre? Miért tetszik ordibálni az utcán, lieber Hans?
Hiszen maguknak megvan mindenük! Ott a háromezer euró a zsebben.
Abból futja vajra, sajtra, sőt, ha jól láttam, még húsra is jut minden nap, nem csak vasárnap a húslevesbe, mutatóba.
Maguknak a válság azt jelenti, hogy idén nem a Maldív-szigetekre mennek, hanem csak Mallorca alsóra, és a bio-avokádó helyett be kell érniük a sima, útszéli avokádóval.
Nálunk a válság azt jelenti, hogy a parizerből is a fűrészpor-alapút vesszük, és a téli kabát alá felveszünk még egy téli kabátot.
Ha nekem háromezer euróm lenne havonta (volt 4ezer is, 13., 14 havi fizetés is), én nem a rendőrsorfalnak rohannék Párizsban, hanem vennék egy akkora lakást, amiben három külön szoba van a három különböző cipőmnek, és még maradna pénzem arra is, hogy mindennap vegyek egy kiló igazi, sárga banánt, amit nem kell megosztanom senkivel.
De ezek ott kint vonulnak.
Táblákat lengetnek.
Kiabálnak.
Azt hiszem, a jólétnek van egy furcsa, biológiai mellékhatása: elsorvasztja a matematikai érzéket.
Mert ha ezek a franciák vagy németek csak egyetlen hétre eljönnének egy magyarországi kórházba szakápolónak, ha megízlelnék a nyolcszáz eurós nettó szabadságát, ahol a fizetésnap nem ünnep, hanem a hitelezőkkel való éves békeművelet kezdete… nos, akkor Berlinben nem tüntetés lenne.
Hanem körmenet.
Hálatelt körmenet, ahol Hans és Jean-Pierre térden állva köszönné meg a sorsnak, hogy háromezer euróért cserébe mindössze annyit kell tenniük: megélniük.
De hát mit tudnak ezek a világról?
Nekik a megélhetési válság egy politikai program.
Nekünk meg a mindennapi valóság.
Tokaj
