Zsarolásra használhatják, és erről nem szívesen mondanak le
Titkosszolgálatok, törvények, hatóságok gátolják a múlt megismerését. Van valaki, aki hajlandó tenni ez ellen? Éles vita a kutatók között az Akadémián.
Miközben itthon ügynökökkel és ezernyi kis lépéssel rogyasztotta a rendszer az egyházat, a Vatikánban nagy tisztelettel fogadták Kádárt ’77-ben: a Vatikán ellentmondásos keleti politikája és az MSZMP sikerpropagandája 40 éve.
Horn Gyula, azaz „Harcos” és a mágnesszalagok
Tudunk néhány dolgot egyes közszereplők ügynökmúltjáról, másokról a választások után bővülnek majd ismereteink. De miért a választás utánra időzítették ezt? És miért titkosítanak továbbra is alapvető adattárakat? Ungváry Krisztián írása.
A NER „csak” egy mélyebb probléma tünete: túlélésükben bizonytalan rezsimek uralják az országot száz éve, és a hatalmuk megtartásáért rendre feláldozzák Magyarország nyugati felzárkózását. Mi kell egy új rendszerváltáshoz? És mi lesz utána? Publius Hungaricus, azaz Orbán Krisztián írása A féltudású magyar elit c. esszé megjelenésének tizedik évfordulóján.
Befejezték az állambiztonsági mágnesszalagok vizsgálatát
Elkészítettek egy több mint százoldalas jelentést.
35 honatya, az Antall-kormány több minisztere és különösen sok kisgazda tartozik azok közé, akik a rendszerváltás utáni első országgyűlés képviselői közül szerepeltek az 1990 előtti állambiztonság nyilvántartásában. Kutatásai eredményét Ungváry Krisztián történész hozta nyilvánosságra frissen megjelent könyvében. Azt is hozzáteszi azonban, hogy jóval kevesebben voltak, akik a szó valódi értelmében ügynökök lettek volna. Bemutatjuk, kik azok, akik egészen a rendszerváltásig szolgálták a hálózatokat, és az is kiderül, hogy Torgyán és Csurka egy piszkos játszma áldozatai voltak.
Annak, hogy 1990 után nem hozták nyilvánosságra az ügynökaktákat, leginkább az volt a célja, hogy az így lebegtetett ügynökváddal bárkit meg tudjon zsarolni a hatalom – állítja napokban megjelent könyvében Ungváry Krisztián. A szembenézés hiánya című kötet szerint a helyzet azóta sem javult. A történész szerint a rendszerváltás utáni Magyarországnak az egyik legtöbbet a múlt folytatólagos elsinkófálása és az ezzel kapcsolatos hazudozás ártott.
Ungváry szerint az 1990 utáni politikai elit szándékosan pakolta rá a magyar közéletre a tisztázatlan ügynökügyeket. Nem azért, mert – mint sokan szeretik gondolni a rendszerváltást megkérdőjelező összeesküvés-elméletek hívei közül – így akarták volna elleplezni az ügynökök tömeges jelenlétét. Hogy mennyi volt az ügynökmúlttal rendelkező a politikában, mindjárt meglátjuk, az pedig, hogy ez nagyon sok-e vagy csak egy kicsit, megítélés kérdése – a helyzet talán nem olyan rossz, mint aminek időnként gondolni szokták.
A titkolózás valódi oka Ungváry szerint más volt:
az állambiztonsági iratok ügyét a politikai elit, beleértve az Antall-kormány tagjait, lényegében a rendszerváltás kezdetétől személyes zsarolásra kívánta használni.
Zsarolásra használhatják, és erről nem szívesen mondanak le
Titkosszolgálatok, törvények, hatóságok gátolják a múlt megismerését. Van valaki, aki hajlandó tenni ez ellen? Éles vita a kutatók között az Akadémián.
Emlékeznek Torgyán borítékjára, amiről a korabeli sajtó azt híresztelte, hogy azt bizonyítja: a kisgazda vezér 21 évig működött együtt az állambiztonsággal? Vagy Csurka hasonló borítékos átvilágítási ügyére, ami miatt a MIÉP elnöke előremenekülve inkább coming outolt, és saját maga írta meg a beszervezési sztoriját a Magyar Fórumba?
Mindkét eset rendszerváltás utáni típustörténet. Ahelyett, hogy törvénnyel rendezték volna az aktakérdést, Antall József miniszterelnök maga világíttatta át a számára kellemetlen szövetségeseit, aztán az eredményt egy borítékban átadta az illetőnek, amihez – lásd Torgyán – rögtön megindult a szivárogtatás. Tetszőleges tartalommal: mivel az átvilágítást nem hozták nyilvánosságra, bármit lehetett mondani vagy sejtetni az illetőről.
A valóságban Torgyán és Csurka is megtagadta az érdemi együttműködést. Bár akták készültek róluk, azok tartalma éppen azt bizonyítja, hogy nem működtek együtt a rendszerrel. Torgyán kifejezetten merészen lépett fel, amikor 1958-ban aláírás helyett összetépte az elé tett belépési nyilatkozatot, a ráküldött állambiztonságiaknak pedig a róla írt jelentés szerint
Elmondotta, hogy kifejezetten az egypártrendszerrel nem ért egyet. (…) Azt is kijelentette, hogy igen sokra becsül bennünket, a Vári alezredes elvtársat és engem különösen, amiért olyan udvariasak és türelmesek voltunk vele szemben, de ne számítsunk arra, hogy ő a részünkre dolgozni fog. Most lelkiismeretére hivatkozott, mint amivel nem tartja összeegyeztethetőnek, hogy a rendőrség részére másokról tájékoztatást adjon.
Annak ellenére, hogy Torgyán a kádári megtorlás éveiben kifejezetten karakán módon lépett fel, a rendszerváltás után a beszervezési dossziéját zsarolásra használták ellene. Miközben Antall Józsefnek ismernie kellett a Torgyánt tisztázó boríték tartalmát, a sajtó arról – hamisan – azt szivárogtatta, hogy Torgyán évtizedeken át együttműködött az állambiztonsággal.
Csurka története egészen hasonló. Bár 1957-ben formálisan beszervezték, minden jel arra mutat, hogy soha nem adott le jelentéseket, és 1964-ben ki is zárták a hálózatból. 1993-ban, az Antall-lal való szakítása után mégis a Torgyánéhoz hasonló borítékos ügy lett ebből. Hogy az állambiztonsági iratokat hogyan kívánták zsarolásokra használni, jól mutatja a Csurkáról fennmaradt egyik dosszié sorsa: annak rá vonatkozó, őt éppenséggel tisztázó szövegrészét valakik fekete tintával – Ungváry szerint 1989–90-ben – megpróbálták láthatatlanná tenni. Ezt utólag mégis sikerült olvasható állapotba hozni, és az derül ki belőle, hogy Csurkát kényszerrel szervezték be, egyetlen jelentést sem adott le, és az ügynöki munkára alkalmatlannak bizonyult.
Ungváry Krisztián szerint Antallékat nem az érdekelte, hogy kiderüljön az érintettek múltja. A kartonok tartalmát arra használták, hogy az ügynökváddal megpróbálják eltüntetni a politikai színpadról azokat, akiket kellemetlennek találtak.
A hatalom kezdettől fogva kicsinyes politikai játszmákhoz, zsarolási adatbank jelleggel használta a III/III. iratait.
Horn Gyula a parlamentben 1990-ben
Fotó: Urbán Tamás
A történész szerint az iratoknak elsősorban ezért nem teremtették meg a nagyobb nyilvánosságát, mert így a politikának le kellett volna mondania egy zsarolási fegyverről. De hányan álltak ténylegesen kapcsolatban a politikai elitből az állambiztonsággal? Ungváry ezt a kérdést igyekszik tisztázni a rendszerváltás utáni első szabad országgyűlés, az 1990–94-es ciklusban mandátummal bírók kapcsán. Mivel a dokumentumok egy része (a III/I. nyilvántartása és a katonai hírszerzésé egyáltalán nem, de mint Ungváry írja, a többi is hiányos) nem kutatható, a teljes számot ő sem tudja feltárni. Azt azonban végignézte, hogy az egykori képviselők közül kikről van adat az Állambiztonsági és Történeti Levéltár (ÁBTL) azonosító rendszerében.
Az eredmény: a 386 képviselő 9 százalékáról, 35 főről. Íme, a lista, de azt elöljáróban is le kell szögezni – Ungváry tanulmányának éppen ez az egyik fő tanulsága –, hogy ők nem tekinthetők mind ügynöknek. Nemcsak azért nem, mert az érvényes magyar jogszabályok egy olyan lehetetlenül szűk ügynökdefinícióval élnek, hogy ez alapján a tényleges ügynökök nagy része sem nevezhető annak (Ungváry könyve jelentős részben a magyar jogi rezsim és a bírósági jogalkalmazás abszurditását kívánja bemutatni), hanem azért sem, mert a 35-ök közül sokan a szó valódi értelmében sem voltak ügynökök: érdemi tevékenységet nem végeztek, megpróbáltak ellenállni, jelentéseket sokan nem adtak le. De nézzük a listát.
Az állambiztonság által 1945–1990 között hálózati személyként nyilvántartottak az 1990–1994 közötti országgyűlésben és az Antall-kormányban:
NévFedőnévIdőhatárDossziéEgyéb adat
| Annus József MSZP |
„Csanádi” | 1979–1986 | nincs | kizárták, mert „hírszerző lehetősége megszűnt” |
| Balla Gábor Tamás MDF | „Filmes” | 1970–1990 | van | – |
| Balogh György FKgP | „Róka” és „Rába” | 1958–1989 | megsemmisítve | 1960–1982 között a hálózatból kizárták |
| Bereczki Vilmos FKgP | „Palotás János” | 1987–1989 | nincs | 1971–1987 között a bűnügyi rendőrség hálózati személyeként tartották nyilván, beszervezése hazafias alapon történt. |
| Bilecz Endre MDF |
? | 1967–1969 | ? | A katonai elhárítás szervezte be, a munkát megtagadta, miután átadták ifjúságvédelmi vonalra. 1996-ban maga publikálta múltjának ezen részét. Ellenzéki tevékenysége az 1980-as években közismert volt, 1988-ban bizalmas nyomozás is indult ellene. |
| Böröcz István FKgP |
„Nádasdy” | 1989. V. 31. | nincs | kartonja szerint „anyagi alapon” szervezték be, kizárására ismeretlen időpontban, de feltehetően 1989 decembere után kerülhetett sor. Hálózati tevékenységéről semmilyen dokumentum nem került elő. |
| Csurka István MDF |
„Raszkolnyikov” | 1956 | nincs | tényleges munkát nem végzett |
| Darvas Iván SZDSZ |
? | 1955–1956 | nincs | anyagait 1963-ban megsemmisítették, 1956 nyarán az Atkáry Arisztid-ügyben őt is letartóztatták, és dekonspirációs veszély miatt ügyét külön kezelték. |
| Dornbach Alajos SZDSZ | „Ózdi István” | 1956 | csak B-dosszié | dekonspirált, későbbiekben ügydossziét nyitottak rá, ezt 1988-ban F- dossziévá minősítették át. |
| Horn Gyula MSZP |
„Harcos” | 1962 | ? | egy 1962-es irat említi mint a hírszerzés hálózati személyét a szófiai követségen. |
| Kádár Béla MDF |
„Doki” | 1977–? | nem állapítható meg | NSZK-elhárítás vonalára szervezték be |
| Kádár Iván SZDSZ |
„Kenderesi István” | 1957–1987 | megsemmisítve | katonai elhárítás szervezte be, tevékenységét annyira fontosnak ítélték, hogy titkosították |
| Kapitány Ferenc FKgP | „Szabadkai” | 1978–1990 | van | – |
| Keresztes Sándor KDNP | „Magyar Károly” | 1957–1958, 1974–1977 | van | Lásd a főszövegben |
| Kéri Kálmán MDF |
„Recski” | 1957–1965? | nincs | a munkát megtagadta, az állambiztonságot félrevezette |
| Kósa András FKgP |
„Kovács Péter” | 1958–1959 | van | alkalmatlanság miatt kizárták |
| Mészáros Péter MDF | „Direktor” | 1988.V.12-én szervezték be hazafias alapon | nincs | beszervezésének célja ifjúságvédelem volt, tevékenységére eddig semmilyen dokumentum nem kerül elő. |
| Nádori László SZDSZ | „Ligeti Kornél” | 1959–1962 | nincs | kémelhárítási vonalra szervezték be, dossziéját 1962-ben megsemmisítették |
| Nagy-Bozsoky József MDF |
„Tokai” | 1958–1959 | nincs | A 6-os karton szerint munkadossziéja „üres”,kizárásának oka: „alkalmatlan“ |
| Novák Rudolf SZDSZ | „György Péter” | 1985-ben szervezte be a Heves Megyei RFK | nincs | adatlapja szerint az együttműködést „szívesen vállalta“ |
| Papp Lehel György MDF | „Fodor Attila” | 1966–1988.09.08. | csak B-dosszié | kizárása azért történt, mert az „együttműködést megtagadta” |
| Pásztor Gyula FKgP |
„Pákozdi” | 1967–1973 | csak B-dosszié | katonai elhárítás szervezte be, leszerelése után átadták a Csongrád megyei III/III. osztálynak, kizárása azért történt mert „találkozókra nem járt el” |
| Pintér József FKgP |
„Péterfi János” | 1955–1981 | 4 kötet M-dosszié is van | kompromittáló alapon szervezték be, a kémelhárítás foglalkoztatta, családi körülményeinek változása miatt váltak meg tőle. |
| Rabár Ferenc MDF |
„Régant” | 1969.V.28–1974.VII.19. | nincs | a hírszerzés USA elleni alosztálya tartotta nyilván mint kapcsolatot |
| Raffay Ernő MDF |
„Kocsis Lajos” | 1980–1987 | nincs | kizárása azért történt, mert az „együttműködést megtagadta”, érdemi tevékenységére nincs adat |
| Raj Tamás SZDSZ |
„Seres” | 1986–1990 | nincs | korábban az állambiztonság célszemélye volt, hosszas puhítás után szervezték be, érdemi tevékenységére nincs adat |
| Somogyi Tamás MDF | „Sirály Béla” | 1951–1958 | csak B-dosszié | hazafias alapon szervezték be orvosi vonal ellenőrzésére |
| Szalay Gábor SZDSZ | „Sárosi Géza” | 1978–1989 | csak B-dosszié | 1989. III. 3. dátummal „kérte a kapcsolat megszakítását“. Érdemi tevékenységére nincs adat. |
| Szarvas Béla MDF |
„Nagy László” | 1980–? | van | ifjúságvédelmi vonalon foglalkoztatták, 1986 után ismeretlen időpontban zárták ki |
| Szokolay Zoltán MDF | „Havasi Zoltán” | 1984–1989 | van | hálózati múltját elismerte |
| Torgyán József FKgP |
„Szatmári Lajos” | 1957–1958 | B-dosszié van | kartonja és dossziéja szerint a munkát megtagadta |
| Tóth Sándor KDNP |
„Tatár” | 1972–1990 | nincs B- és M- dosszié iktatva | adatlapja szerint „gátlástalan”, a hálózati munkát szívesen vállalta, a hazafias római katolikus sajtó vonalán foglalkoztatták |
| Vizy Béla MDF |
„Kaposvári László” | 1960–1972 | van | 1988-ban F- dossziéját passzivitása miatt irattározták |
| Vörös Vince FKgP |
„Virág Benedek” | 1960–1967, 1978–1990 | van | anyagai és állambiztonsági értékelései szerint túlbuzgó |
| Zimányi Tibor MDF |
„Evezős” | 1951–1958 | megsemmisítve | internálása alatt szervezték be, 1955-ben kizárták, 1957–1958 között újra nyilvántartásba került |
Ezen a listán nem csak azok vannak rajta, akiket az állambiztonság hálózati személynek tartott, hanem azok is, akiknek a beszervezése meghiúsult. Velük tehát még az állambiztonság sem mind számolt ügynökként, és még kevesebben vannak azok, akik érdemi tevékenységet végezhettek. Utóbbi megítélése már részletesebb elemzést igényel és értelmezési kérdés is. Ungváry szerint érdemi tevékenységre az utal, ha
- valakinek a hálózati kartonját titkosították;
- ha beszervezése anyagi érdekeltség alapján történt;
- ha maradt fenn tőle jelentés;
- vagy ha más állambiztonsági iratban érdemi munkájára való utalás szerepel.
Az 1956-os Intézetben dolgozó történész szerint őket tekinthetjük ténylegesen hálózati személynek.
Ungváry szerint a tényleges hálózati személyek így oszlottak meg frakciók szerint:
- FKGP: 8 fő;
- MDF: 5 fő;
- SZDSZ: 3 fő;
- MSZP: 2 fő;
- KDNP: 2 fő.
Fideszesek nem voltak érintettek.
Az, hogy a kisgazdák között volt közülük arányaiban messze a legtöbb, nyilván összefügg azzal, hogy 1948 után a fő ellenzéki erőnek számító kisgazdapártot igyekezett – sikerrel – az állampárt a leginkább megtörni. Ungváry szerint az a tény, hogy a rendszerváltáskori újjáalakulás után a kisgazdapárt „vezetésében a megtört lelkű volt ügynökök magasan felülreprezentáltak, míg a szuverén egyéniségek meglehetősen alulreprezentáltak voltak”, részben magyarázatot ad a kisgazdák 1990 utáni lejtmenetére is.
A korabeli MDF és az SZDSZ érintettsége annak a fényében is érdekes, hogy még ma is, jóval a két párt bukása után rendre előjönnek olyan vádak, melyek a rivális társaság Kádár-rendszer alatti vélt helyzetéről fogalmaznak meg valami dehonesztálót: a népiek csendes kollaborációját az egyik oldalon, a demokratikus ellenzékhez tartozók állítólagos felső támogatását (részben erről szól az Esterházyékat a népiekkel szemben favorizáló aczéli kultúrpolitikáról szőtt összeesküvés-elmélet, amit Ungváry külön fejezetben cáfol a könyvében) a másikon.
Ezzel kapcsolatban Ungváry azt jegyzi meg, hogy amíg a liberális ellenzékieket az állambiztonság nagy arányban figyelte meg (a 21 majdani Fidesz-képviselőből tízet, a 93 szadeszosból húszat), az MDF-esek túlnyomó többségére azonban nem utaztak – igaz, arra a néhányra, akikre viszont igen, nagyon keményen és kitartóan:
Antall Józsefet 33 éven keresztül figyelték,
ami az egyik leghosszabb idő, de például Kéri Kálmánt és Csengey Dénest is a rendszer kérlelhetetlen ellenségeként tartották számon.
Hogy mennyire sokféle történet volt, és a hálózati személyek közül többen tartalmilag sokkal inkább ellenállók voltak, mint kollaboránsok, az is mutatja, hogy néhányukat (Csurkán és Kéri kívül például az SZDSZ-es Dornbach Alajost, aki szintén megtagadta az érdemi együttműködést) a hálózatban való formális nyilvántartásuk után rögtön megfigyelték – Ungváry szerint ez is azt bizonyítja, hogy a pártállam áldozatai voltak, nem pedig tettesek. De egyébként is csak legfeljebb érdemi tartalmi elemzés után lehet erről „ítéletet” mondani még akkor is, ha valaki jelentéseket adott. A kereszténydemokrata Keresztes Sándor lehet az egyik ilyen összetettebb példa: ő – szemben például a katolikus egyházi vezetés számos tagjával – végig vigyázott rá, hogy csak semmitmondó jelentéseket adjon, ne mártson be másokat; Ungváry értékelése szerint a dossziéi alapján ő is legalább annyira tekinthető ellenállónak, mint kollaboránsnak.
A rendszerváltás hónapjaiban biztosan már csak négyen voltak a későbbi képviselők közül hálózati személyek. Ez Ungváry szemében egyértelműen cáfolja azt az összeesküvés-elméletet, hogy a régi állambiztonság valamilyen koncepció keretében tudatosan ültette be a saját embereit a parlamentbe; az új országgyűlés összetételében az érintettek aránya nem nagyobb annál, mint ami a saját társadalmi csoportjukban (többségében diplomás férfiak) amúgy is jellemző volt az országban.
Jellemző azonban, hogy messze a legtöbb exhálózatis éppen a demokratikusan megválasztott parlament nemzetbiztonsági bizottságába ült be. A testület minden harmadik tagja volt ügynök volt – írja a szerző.
Súlyosbító körülmény, hogy hárman közülük még a rendszerváltás éveiben is aktívak voltak. Szokolay 1984-től 1989-ig, Szarvas 1980-tól a nyolcvanas évek végéig, Bereczki 1987-től 1989-ig volt élő hálózati személyként nyilvántartva.
Ez is megvilágítja, hogy miért volt az országgyűlésen belül annyira erős az ellenállás az állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatalával szemben. A keringő, keringetett ügynöklistákkal, szivárogtatásokkal, zsarolásokkal, a valamikori megkörnyékezettek előtt ismeretlen tartalmú iratokkal – mint Ungváry írja – „sokan érezhették úgy, hogy egyfajta »kabátlopási ügybe« keveredtek”.
„Bár tényleges besúgói tevékenységet az érintetteknek csak töredéke végzett”, ez „azokat is hallgatásra sarkallta, akiknek nem lett volna különösebb szégyellnivalójuk.” A kommunista állambiztonság nagy részben a titkokra és a zsarolásra épített. Ez a szisztéma Ungváry szerint tovább él:
Az állambiztonsági iratok igazi funkciója csak 1990 után teljesedett ki. Miközben a pártállam az érintettekkel szinte semmit sem ért el, demokratikus utódja az akták felemás kezelésével, a csöpögtetett információkkal azokat is zsarolni tudta, akik egyébként emelt fővel állhattak volna a nyilvánosság elé.
Pontosítás:A cikk korábbi verziójában a megfogalmazásból nem derült ki világosan, hogy Dornbach Alajos egyértelműen megtagadta az ügynöki feladatokat. Ungváry Krisztián könyve szerint: „A listán szereplő személyek közül legalább három (Torgyán, Csurka és Dornbach) esetében nyilvánvaló, hogy nem végeztek tényleges munkát, sőt beszervezésük teljes kudarcot vallott.”
Tokaj
