(Mottó: Ha egy országban harminchat év után kinyitnak egy titkos fiókot, a nép azt várja, hogy kiszáll belőle a múlt démona.
Ehelyett csak a molyirtó szaga áradt ki, és néhány megsárgult papírfecni, beszkennelve, amiken az áll, hogy a múltat nem a pincékben írták, hanem a tiszta udvarokban és a rendes házakban.
A titok attól titok, hogy nincs benne semmi különös. A rend pedig attól rend, hogy a fenntartóit ma is díszpolgárnak hívják. Az egészen nevetségessé tette az ügynökaktákat már húsz percen belül, amikor nyilvánosságra került: maga Szikora Róbert énekes volt NANU-NANU fedővéven valami izé például, de spicli biztosan nem. Az igazi spiclikkel jelen korunkban, 2026-ban pláne találkozunk, amikor munkahelyeken főleg: főnököknek súgó, benyaló, saját karrierjükben törtető egyének mindent megtesznek a náluk tehetségesebb, elhivatottabb saját munkatársaik lejáratásával, sokszor hazugságokkal mószerolják be. Például amikor kórházi vezetőként dolgoztam: jópáran ácsingóztak erre a pozícióra, előtte is, pláne, akik megsértődtek, miért nem ők. Figyeltek, és volt, hogy privát Facebook-posztjaim otthon kinyomtatták, és azzal kezdték a napot, hogy azokat már reggel beadták az igazgatóságnak. Minden rezdülésem követték, és jelentették. Azt is, hány óra hány perckor lépek be az Intézetbe, és mikor távozok onnét. 2022-őt írtunk. Nem 1978-at. És ezeken igazából jól szórakoztam. Magyar sajátosság – Szegedi László.)
„VÉGE A TITKOLÓZÁSNAK: NYILVÁNOSAK AZ ÜGYNÖKAKTÁK!”
A hír hallatára özvegy Kovács Béláné, született Takács Margit, azon nyomban ledobta a nylonotthonkát, felkapta a kiskosztümöt, és átsietett a szomszédba, dr. Szabó Elemér nyugalmazott minisztériumi főtanácsos úrhoz, aki éppen a muskátlikat teleltette a gangon.
– Elemérke, drága – lihegte Margit néni, miközben a kezébe nyomta a friss újságot –, hát megtörtént. Most aztán minden kiderül. Magáról is, meg a néhai férjemről, a Béláról is. Hogy miket tetszettek ott bent jelenteni a hatvanas években!
Dr. Szabó Elemér komótosan megtörölte a földes kezét egy kockás konyharuhában, feltette az olvasószemüvegét, és rápillantott a hatalmas, vörös betűs szalagcímekre.
Arcán nem suhant át sem a félelem, sem a bűnbánat árnyéka. Csak az a végtelen, derűs türelem, amellyel az ember a rosszul nevelt gyerekek csínytevéseit szemléli.
– Margitkám – mondta csendesen, és hellyel kínálta a hokedlin.
– Maga még mindig hisz a mesékben? Hát mit gondol, mi van ezekben a nagy csinnadrattával megnyitott aktákban? Újvilág? Atombomba?
– Hát… a nevek! A beszervezések! A titkos kódok! – suttogta az asszony izgatottan.
Szabó Elemér elmosolyodott.
Kinyitotta a laptopját – mert a modern kort ő is követte, elvégre a társadalom megbecsült, aktív tagja volt, a helyi civil alapítvány kuratóriumi elnöke, akit a polgármester úr minden augusztus huszadikán személyesen köszöntött –, és belépett az államilag garantált, szigorúan nyilvános adatbázisba.
– Nézzük csak – lapozott a monitoron.
– Itt van ni. „Szigorúan titkos. Jelenti ’x’ titkos megbízott, 1974. április 4.” Olvassa csak, Margitkám.
Margit néni közelebb hajolt, és hangosan olvasni kezdte a megsárgult papírok digitális másolatát:
„…a célszemély a lakásán engedély nélkül tartott nyugati gyártmányú rádiókészüléket üzemeltetett. A lakóközösség nyugalmának biztosítása érdekében javaslom a körzeti megbízott diszkrét figyelmeztetését, mert a hangerő zavarja a harmadikon lakó Gizi néni délutáni pihenését.”
Margit néni pislogott.
– De hát Elemérke… ez a Béla volt.
És a Gizi néni tényleg mindig panaszkodott a fülére. De hol vannak a sötét összeesküvések? A kémek?
– Nincsenek, Margitkám – csukta le a laptopot Szabó úr, mintha csak egy unalmas telefonkönyvet zárt volna be.
– Mert ez az egész nyilvánosságra hozatal nem más, mint a maiak mutatványa. Úgy mondják a pesti aszfaltot koptató fiatalok: parasztvakítás. Azért csinálják, hogy a nép azt higgye, most valami óriási dolog történt. Pedig nincs ezekben a papírokban semmi új. Amit tudni lehetett, azt eddig is tudtuk. Amit meg nem kellett tudni, azt már harminc éve megette a zúzógép.
– De hát maguk… a hálózat… mégiscsak a diktatúrát szolgálták, nem? – kérdezte Margit néni kicsit bizonytalanul, eszébe jutva a harminc évvel ezelőtti tévéműsorok hangneme.
Szabó Elemér kiegyenesedett. A tartása méltóságteljes volt, a szeme megvillant, mint amikor ’78-ban átvette a Munka Érdemrend ezüst fokozatát.
– Maga téved, Margitkám. Mi nem a diktatúrát szolgáltuk. Mi a hazánkat szolgáltuk. Akkor is ez az ország volt itt, meg most is ez van. Valakinek össze kellett tartania a szövetet. Ha mi nem jelentjük jelentéktelen kis dolgokat – hogy ki hallgat túl hangosan zenét, vagy ki hozott be két tábla osztrák csokoládét a vámot elkerülve –, akkor jöttek volna a durva módszerek. Mi voltunk a társadalom lengéscsillapítói. Mi vigyáztunk a rendre. A hazánkért tettük, hogy ne legyen nagyobb baj.
Margit néni elgondolkodott. Végignézett a gangon. Szabó úr muskátlijai mindig a legszebbek voltak a házban. Ha a lift elromlott, ő telefonált a szerelőnek. Ha a közös költséget emelni kellett, ő magyarázta el a lakóknak a matekot, szelíden, érthetően. A múlt héten a kerületi újságban is benne volt a fotója, amint a kerületi díszpolgári címet veszi át a kultúrházban, a tapsoló alpolgármester mellett.
– Tudja, Elemérke – mondta Margit néni, és visszaadta az újságot –, magának igazából teljesen igaza van. A maiak csak a port verik fel ezzel a sok aktával, hogy eltereljék a figyelmet a drágaságról. Maguk meg… hát istenem, tiszteletreméltó, rendes emberek voltak világéletükben. Ma is magára számíthat itt mindenki a házban.
– Így van ez, Margitkám – mondta dr. Szabó Elemér, és finoman megveregette az asszony vállát. – A történelem jön és megy, a politikusok kiabálnak, de a rend és a megbecsülés megmarad. Na, jöjjön, igyunk meg egy jó kávét. Aztán megírom a levelet a közös képviselőnek, mert a tetőcsatorna megint eldugult.
Valakinek azt is intéznie kell. Az országért, tudja. Kicsiben.
(a szerző egykori újságíró-riporter, egészségügyi szakápoló)
Tokaj