Aki ma 54–55 éves, 1989–90-ben lépett a felnőttkor küszöbére. Számára az állambiztonsági beszervezés kockázata gyakorlatilag már csak történelmi lábjegyzet, hiszen mire nagykorú lett, a rendszerváltás elsöpörte a régi struktúrákat. De vajon képes-e ez a generáció – és a náluk is fiatalabbak – valóban felfogni, milyen politikai és lélektani légkörben éltek szüleik és nagyszüleik a szocializmusnak nevezett korszakban?
Az akkori fiatalok és középkorúak számára a szovjet csapatok jelenléte és az egypártrendszer megdönthetetlen realitásnak tűnt. Álmukban sem gondolták volna, hogy a szovjet hadsereg valaha kivonul az országból, és Magyarország a polgárosodott, demokratikus Nyugat részévé válik. Ebben a közegben a túlélés, az alkalmazkodás és a kényszerű kompromisszumok teljesen más értelmet nyertek, mint a mai szabad világban.
A nyilvánosság előtt gyakran felmerül a kérdés, hogy megtörtént-e valaha a valódi szembenézés. Kevesen emlékeznek rá, hogy a médiában például már az ezredforduló előtt lezajlott egyfajta átvilágítás a vezetői körökben. Az akkori szabályozás azonban csak a szűkebb értelemben vett III/III-as (belső elhárítási) múltat vizsgálta, és a kiadók tulajdonosainak döntésére bízta a következményeket. A tulajdonosok figyelmen kívül hagyhatták a levéltári adatokon alapuló bizottsági véleményt – igaz, ebben az esetben az érintett múltja nyilvánosságra került.
A történelmi igazságtétel körüli vitákban azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni két alapvető tényről. Egyrészt arról, hogy a titkosszolgálati hálózatok működése nem kizárólag a diktatúrák sajátja: minden államban és társadalmi szervezetben mindig is voltak, vannak és lesznek informátorok, fedett tisztek és beépített emberek. Elég csak az amerikai FBI informátori hálózatára vagy a közel-keleti demokrácia, Izrael belső elhárítására, a Sin Bétre gondolni.
Másrészt a Kádár-korszak információs gépezete korántsem csak a hálózati személyeken nyugodott. Az átkosban mintegy 800 ezer párttag élt az országban. Számukra a hangulatjelentések írása ugyan nem volt papíron kötelező, de a tagságtól elvárt gyakorlatnak számított. A helyi párttitkárok ezeket rendszeresen begyűjtötték és összegezték, az így megszűrt információk pedig egészen a Központi Bizottság titkáraiig jutottak. Ott aztán addig finomították és hangolták a jelentéseket, amíg azok az első titkár számára is emészthető, tetsző formát nem öltöttek. A rendszer tehát sokkal szélesebb társadalmi bázisra támaszkodva figyelte önmagát, mint amit pusztán az ügynöklisták mutatnak. Ne feledjük, a párttagokat nem volt szabad beszervezni a KISZ tagokat sem.
A megfigyelés eszköztára a technológia fejlődésével alapjaiban alakult át. Míg a múlt században a kézzel írott jelentések és a beszervezett ügynökök jelentették az információ forrását, a modern korban a folyamatok gépesítve zajlanak. A digitális korszakban a telefonlehallgatások, a Pegasus-típusú kémszoftverek, vagy éppen a mindennapi életünket behálózó digitális eszközök – mint a kétoldalú kommunikációra is képes segélyhívó órák, amelyek lemerülése esetén azonnal jelzést kap a központ – teljesen új dimenzióba helyezték az adatgyűjtést. Emellett ma is dolgoznak szigorúan titkos operatív tisztek, és a stratégiai fontosságú létesítményeknél ma is jelen vannak a fedett rendőrök és elhárítók.
Most, hogy a politikai napirenden ismét előtérbe került az ügynökakták, sőt a jövőben a műveleti akták teljes feltárása is, felmerül a kérdés: kinek lesz ez jó, milyen valós hasznot hoz a társadalomnak, és milyen következményekkel jár? A teljes nyilvánosság hívei szerint a múlt végleges lezárásához és a zsarolhatóság megszüntetéséhez elengedhetetlen a tisztánlátás. A kritikusok és a történészek egy része viszont arra figyelmeztet, hogy a hiányos, sokszor manipulatív módon keletkezett iratok kontextus nélküli nyilvánosságra hozatala újabb boszorkányüldözésekhez, emberi tragédiákhoz és a nemzetbiztonsági érdekek sérüléséhez vezethet.
Egy dolog azonban biztos: a szellem kiszabadult a palackból. Ahogy a fogkrémet sem lehet visszanyomni a tubusba, ezt a politikai és társadalmi játszmát már nem lehet megállítani, végig kell játszani. Nincs visszaút, a kérdés már csak az, hogy a múlt árnyai közül mit tudunk tanulságként magunkkal vinni a jövőbe.
Tokaj
