Ki döntötte el, hogy ki kap lakást? Volt-e külön keretük a pártvezetőknek? Kik jutottak soron kívül otthonhoz, és mi lett azokkal, akiknek a rendszerváltás után már csak egy lakásigénylési sorszámuk maradt?
Szántó István írása – SzántóGráf
Volt idő Miskolcon, amikor egy lakáskiutalási határozat felért egy lottóötössel. Fiatal házasok, többgyermekes családok, társbérletben élők és munkásszállások lakói éveken át vártak arra, hogy végre önálló otthonhoz jussanak. A várakozás sokszor hosszabb volt, mint egy új autóra a Merkurnál.
Csakhogy a kettő között volt egy lényeges különbség. A Merkur esetében az előjegyzési sorszám és a befizetett előleg egy meghatározott vásárlási rendszerhez kapcsolódott. A lakáshivatalnál viszont a sorszám nem jelentett biztos ígéretet arra, hogy az igénylő egyszer valóban lakást kap.
A szocializmus négy évtizedében a lakáshivatal Miskolc egyik legfontosabb intézménye volt. Hatalmas jelentősége volt annak, hogy ki ült a döntéshozói székben, kinek volt beleszólása a lakáselosztásba, és kihez lehetett fordulni egy jó szóért.
Amikor a tanács döntött a családok sorsáról
Az ötvenes években Miskolc az ország egyik leggyorsabban fejlődő iparvárosa lett. A Lenin Kohászati Művek, a Diósgyőri Gépgyár, a bányák és az új üzemek munkavállalók ezreit vonzották.
Lakás azonban korántsem jutott mindenkinek.
A városban még sokan éltek komfort nélküli lakásokban, udvari szoba-konyhákban, társbérletekben. A fiatal házasok gyakran a szülőknél kezdték közös életüket, és éveken keresztül reménykedtek egy önálló otthonban.
A lakáshivatalnak nevezett tanácsi apparátus nyilvántartotta az igénylőket, megvizsgálta életkörülményeiket, majd különböző szempontok alapján rangsorolta őket.
A lakáskiutalás azonban nem pusztán szociális kérdés volt. A munkahely, a vállalat érdeke, a munkaviszony és az intézményi támogatás is számíthatott.
Az ötvenes évek hatósági lakásgazdálkodása és a későbbi, szabályozottabb névjegyzékes rendszer között jelentős különbségek voltak. Az alaphelyzet azonban sokáig változatlan maradt: az állami és tanácsi lakásállomány elosztásában a közhatalomnak meghatározó szerepe volt.
Kinek volt saját lakáskerete?
Ez a történet egyik legérdekesebb része.
A szocialista lakásgazdálkodásban nem minden lakást az általános igénylési sorrend alapján osztottak el. Léteztek elkülönített intézményi keretek, vállalati lakások, szolgálati lakások és különleges célokra fenntartott kiutalási lehetőségek.
Egy 1974-es jogszabály például lehetővé tette, hogy a megyei városi tanács végrehajtó bizottsága az új tanácsi lakások legfeljebb két százalékát központi feladatok megoldására saját rendelkezése alatt tartsa.
Miskolcon ez különösen érdekes lehetett, hiszen a városban évente jelentős számú új lakás épült.
A nagyvállalatoknak ugyancsak lehetőségük volt arra, hogy dolgozóik lakásellátásában közreműködjenek. A vállalati vezetők, a szakszervezetek és bizonyos esetekben a pártszervezetek is szerepet játszhattak a javaslatok és döntések előkészítésében.
De vajon volt-e olyan miskolci pártvezető vagy tanácsi tisztségviselő, aki gyakorlatilag maga dönthette el, kinek jusson lakás?
A korabeli rendszerben a vezetői befolyás lehetősége kétségtelenül fennállt. A személyes, névre szóló párttitkári lakáskeretek miskolci létezését és nagyságát azonban még dokumentumokkal kell igazolni.
Azt sem szabad összekeverni, hogy valaki hivatalosan jogosult volt egy lakás bérlőjének kijelölésére, vagy személyes szívességként intézte el a kiutalást.
A protekció többet érhetett a sorszámnál?
A lakáselosztásban az egyik legfontosabb kérdés az igazságosság volt.
Mi történt akkor, ha egy sokgyermekes család évek óta várakozott, miközben egy másik igénylő különleges keretből hamarabb jutott lakáshoz?
Lehetett ennek teljesen jogszerű indoka. Például egy nélkülözhetetlen szakember letelepítése, egy életveszélyes lakásból történő kiköltöztetés vagy valamilyen közérdekű feladat.
De az ilyen rendszer óhatatlanul felvetette a protekció és a kivételezés lehetőségét is.
A lakáshivatal vezetőinek, a tanácsi tisztségviselőknek és a vállalati döntéshozóknak jelentős befolyásuk lehetett arra, hogy melyik igény kerüljön előtérbe.
Hogy ebből Miskolcon hány esetben lett szabálytalanság vagy korrupció, azt csak a fennmaradt fegyelmi iratok, feljelentések és bírósági ügyek alapján lehetne megállapítani.
Még a Lenin Kohászati Művek számítógépét is bevetették
Kevesen tudhatják, hogy Miskolcon már a hetvenes évek elején megpróbálták gépesíteni a lakásigénylők rangsorolását.
A Lenin Kohászati Művek számítóközpontjának szakemberei a tanácsi illetékesekkel közösen pontozásos rendszert dolgoztak ki.
Az 1973-as lakáskiutalásoknál már az új módszert alkalmazták. A korabeli szakmai beszámoló szerint a kísérleti időszakban jelentősen csökkent a fellebbezések száma.
A számítógép azonban csak a rendelkezésére bocsátott adatokból dolgozhatott. A különleges keretek, a méltányossági döntések és a vezetői mérlegelés továbbra is az emberi döntéshozók kezében maradtak.
Vajon egy gépi pontszám valóban képes volt igazságot tenni két lakásra váró család között?
Kilián, Győri kapu, Avas – lakások ezrei, várakozók ezrei
Miskolc új lakótelepei fokozatosan megváltoztatták a város arculatát.
A Kilián lakótelep, Bulgárföld, a Győri kapu és a Szentpéteri kapu fejlesztése után az Avas építése jelentette a legnagyobb változást.
Az avasi panelházakba fiatal házasok, többgyermekes családok, vállalati dolgozók és korábban rossz lakáskörülmények között élők költözhettek.
Az új lakás sokaknak valódi társadalmi felemelkedést jelentett. Központi fűtést, fürdőszobát, meleg vizet és olyan kényelmet, amely korábbi otthonukban elképzelhetetlen volt.
De minden új lakás mögött ott volt egy döntés.
Ki kapja? Melyik család? Melyik vállalat dolgozója? Melyik igénylő kerülhet előre?
És kik maradnak továbbra is a listán?
Kik vezették a lakáshivatalt, és voltak-e lebukások?
A városi lakásgazdálkodás politikai és igazgatási felügyelete a tanácsrendszerhez kapcsolódott. A városi tanács vezetői közül Kovács Sándor és Fekete László neve is fontos a korszak történetének vizsgálatában.
Ők azonban tanácsi vezetők voltak, nem azonosak a lakásügyi osztályvezetőkkel.
A lakáshivatal egymást követő vezetőinek teljes, 1950 és 1990 közötti névsora egyelőre nem áll rendelkezésre.
Ugyanez igaz a konkrét lebukásokra is. A jelenleg ellenőrzött források alapján nem lehet hitelesen felsorolni olyan miskolci lakásügyi vezetőket, akiket bizonyított vesztegetés vagy szabálytalan lakáskiutalás miatt felelősségre vontak.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyen esetek nem történtek.
A levéltári dokumentumokból éppen ezért ki kellene deríteni, kik vezették az osztályokat, kik voltak a lakáselosztási bizottságok tagjai, kiket váltottak le és milyen indokkal.
Különösen érdekes lenne megvizsgálni, hogy a tanácsi és pártvezetők, valamint családtagjaik milyen módon jutottak lakáshoz, és történt-e összeférhetetlenséget felvető kiutalás.
Aztán jött a rendszerváltás – és maradt a sorszám
Ez a történet talán legkeserűbb fejezete.
A régi miskolciak emlékezhetnek arra, hogy az Észak-Magyarországban és a Déli Hírlapban is megjelentek lakásügyi névjegyzékek és tájékoztatások.
A lakásra várakozók figyelték a listákat. A sorszám sokak számára reményt jelentett.
A rendszerváltás után azonban alapjaiban változott meg a lakásgazdálkodás.
A tanácsokat felváltották az önkormányzatok. Az állami és tanácsi lakások jelentős részét értékesítették, sok esetben a bennük élő bérlők vásárolhatták meg az otthonukat.
De mi történt azokkal, akik nem voltak bérlők? Akik nem tudtak mit megvásárolni, mert még mindig a lakáskiutalásra vártak?
A kérdésre az 1993. évi LXXVIII. törvény egyik rendelkezése ad fontos támpontot.
A törvény eredeti 84. paragrafusa kimondta, hogy az önkormányzat képviselő-testületének döntenie kell a korábban jóváhagyott lakáskiutalási névjegyzéken szereplő igények felülvizsgálatáról és kielégítésük módjáról. Rendelkezni kellett az esetleges igénylési letétekről és azok kamatairól is.
Vagyis a jogalkotó számolt azzal, hogy a régi rendszerből jelentős számú kielégítetlen lakásigény maradhatott fenn.
A törvény azonban nem ígérte meg, hogy minden korábbi igénylő automatikusan lakást kap.
És itt kezdődik az igazi miskolci rejtély.
Hányan szerepeltek a város utolsó tanácsi lakásigénylési jegyzékén? Hány család várakozott 1990-ben? Közülük hányan kaptak később önkormányzati bérlakást? Hányan részesültek más megoldásban? És hányan maradtak lakás nélkül?
Ezekre a kérdésekre a miskolci önkormányzat korabeli döntései adhatnak választ.
Az egyik lakó tulajdonos lett, a másik tovább várhatott
A rendszerváltás utáni lakásprivatizáció sajátos helyzetet teremtett.
Aki korábban már tanácsi bérlakáshoz jutott, annak lehetősége nyílhatott az ingatlan kedvezményes megvásárlására.
Aki viszont még csak a várólistán szerepelt, nem rendelkezett ilyen megvásárolható lakással.
Ez jelentős különbség volt két olyan család között, amelyek korábban esetleg hasonló anyagi és szociális helyzetben éltek.
Az egyik család tulajdonossá válhatott, a másiknak továbbra is meg kellett oldania a lakhatását.
Nem tudjuk, Miskolcon pontosan hány család került ilyen helyzetbe. A történelmi és társadalmi következmények feltárása azonban megérne egy önálló vizsgálatot.
Hol vannak a régi lakásigénylési névsorok?
A miskolci lakáshivatal történetének legfontosabb dokumentumai a városi tanács és később az önkormányzat iratai között keresendők.
Érdemes volna elővenni az 1950 és 1990 közötti lakáskiutalási jegyzékeket, a vezetői és különleges keretekről szóló döntéseket, a panaszokat, valamint az 1990 utáni felülvizsgálatok dokumentumait.
Az Észak-Magyarország és a Déli Hírlap régi számai szintén sokat segíthetnek.
Különösen az 1988 és 1995 közötti időszak érdekes. Ezekben az években válhatott végleg nyilvánvalóvá, hogy a régi lakáskiutalási rendszer már nem működik tovább a megszokott formájában.
Egy város, több nemzedék és egy megválaszolatlan kérdés
Ma már sok fiatalnak nehéz elképzelnie, milyen lehetett éveken keresztül egy hivatal döntésére várni, hogy a család önálló otthonba költözhessen.
A miskolci lakáshivatal története azonban nem csupán az elmúlt rendszer története.
Ez családok ezreinek személyes története is.
Azoké, akiknek egy tanácsi határozat új életet jelentett. Azoké, akiknek sikerült soron kívül lakáshoz jutniuk. És azoké, akik becsülettel kivárták volna a sorukat, de közben megszűnt a régi lakáselosztási rendszer.
Éppen ezért érdemes volna a miskolci önkormányzatnak és a levéltárnak nyilvánosságra hoznia a fennmaradt, jogszerűen közölhető történeti adatokat.
Kik döntöttek? Kik kaptak különleges elbírálást? Voltak-e felelősségre vonások? És mi történt az utolsó várakozókkal?
Mert lehet, hogy a lakáshivatal már régen megszűnt, a régi sorszámok pedig eltűntek a fiókok mélyén. De azoknak az embereknek, akik évekig vártak egy lakásra, ez nem egyszerűen egy szám volt. Hanem az életük egy darabja.
Tokaj
