Mi van kiírva a szülőszoba falára – az a biztos ami már megvan – mivel kezdjük az olvasást – egy kis filozófia

Az idén sok korombeli sőt nálamnál jóval fiatalabb barátomtól búcsúztam el. A mi időnkben egyre izgalmasabb olvasmány a megyei napilap gyászrovata,  Minden nap átfutom az Észak gyász jelentéseit. Szörnyű, egyre ritkább az, hogy nem találok köztük ismerőst. Amikor olvasom a neveket  szinte mindig felsejlenek az örökre elmentek jellegzetes arcvonásai. Azzal a tudattal párosulva, hogy ezeket már többé nem láthatom.

Különös az is, hogy egyre kisebb az intervallum a születésnapjaink között. Felgyorsult az idő kereke. Igen az a visszafordíthatatlan valami. Ilyenkor egyetlen vigaszom – ezt mondogatom másoknak is – hogy sebaj, az a biztos amin már túl vagyunk. Az idei érettségi találkozón is már  a szokásosnál hosszabbra nyúlt az egypercesnek mondott néma megemlékezés. Hiába az évek száma, a szülőszoba ajtaján, belülről  még mindig az van kiírva  – nem érkezési sorrendben távozunk!

A rendelőintézetek ajtajára viszont a fentieket ragasztják ki.  Már csak megszokásból.  Ne kopogtassunk. Idáig oké. Értem. Ám, hogy miért nem érkezési sorrendben hívnak be a kezelőbe azt nem értem. Illetve érteném, meg tudom is ha éppen magam vagyok aki mindenkit megelőz. Ilyenkor időm sincs ezen filozofálni.

Egyébként beteges kíváncsisággal rákérdeztem, hogy mi szükség van erre a feliratra. Válasz, az egészségügyben dolgozók érthető okokból elsőbbséget élveznek. A mentősök, a rabszállítók által hozott betegeket se lehet besorolni a várakozók közé. Rögtön okosabb lettem. Meg második a sorban.