Volt egyszer egy István malom. Miskolcon is. Valamikor írtam is az egyik könyvemben, hogy vált a tűz martalékává. Ez arról jutott eszembe, hogy az ehhez hasonló Békéscsabai István malom is lángra gyúlt, s menthetetlenül kiégett.
Mivel drága Édesapám is a Terményforgalmi vállalatnál volt gépkocsivezető, halála után Mamám is itt dolgozott vagy húsz évig. Malomlaboránsként. Mígnem allergiás lett, lisztérzékenységben szenvedett. Míg iskolába jártam odajártam ebédelni az üzemi étkezdébe. Majd hazafelé menet letornáztam a menüt. Megmásztam a külső lépcsősort, a tűzoltólétrákat. Teszteltem a tériszonyomat. Majd egyre gyakrabban jártam végig a korhadó csupa fa padlójú szinteket, megbámultam a hibátlanul működő ipartörténeti emléket jelentő gépeket. A surrogó gumiszalagokat, s az állandóan vibráló szitákat. Óriási zajjal pörögtek a gépek, ott beszélgetni soha se lehetett. Néha összefutottam egy molnárral, de mivel ismertek soha nem kérdezték mit keresek ott.
Amikor az épület lángolt drága Édesanyám nagyon sírt. Magam is elérzékenyültem. Szörnyű látvány volt. Különösen másnap, amikor már csak az üszkös, kormos fala meredeztek az égnek. A gépek minden szintről lezuhanva egymáson feküdtek, összezúzva. Békéscsabán hasonló látvány fogadhatta a tulajdonosokat. Így ma már egyetlen István malmunk se maradt a tizenkilencedik századból.
Tokaj
