Vendégeimet kalauzolom. Olyan pávatáncosan. Ide-oda csalinkázunk, terelem a figyelmüket, nézzék, amit majd én mutatok. Messziről jöttek, nem sokáig maradnak Miskolcon. Igyekszem, csak olyan helyre vinni őket ahol majd büszkélkedhetek. Nehogy már rossz hírünket keltsék! A békesség kedvéért a hátsó terelő úton, a Szinva parton gurulunk Lillafüredre. Magyarázom, humorizálok, van ott egy csodálatos vízesés, amit szárazság idején kényszerűségből megiszunk. Rám se rántanak. Másfelé nézegetnek. Megpillantanak egy fehéres, vasporos, földszintes kastélyszerűt, a patak túl partján. Hirtelen ukáz: ha nem állok, meg azonnal ők kiugranak. Tetszik nekik a pusztulásnak indult gyár és a vele szembe árválkodó veretes kerítéses épület kontrasztja. Mindent tudni akarnak erről a micsodáról. Kedvükért már nem kertelek, úgy mesélem, ahogy az emlékeimben él.
Megnyílt a Hámor étterem és presszó. Mesélik a barátaim – úgy a hatvanas évek derekán járunk -, hogy csodálatos és pompás terasszal várja a vendégeket. Nénikém Margitka, egyszerű bolti eladó, pénztáros, az Ady híd mellett az Ócsenás úr vezette divatáru üzletben, naponta négy-hat órát áll a pult mögött. Ott ahol Bálintné, Ilonka és Rósenfeldné, Margitka is kiszolgál. Egy ilyen belváros és vasgyár közötti oda-vissza gyalogos, sétaút meg se kottyan neki. Szombaton délután, Imre bácsikám a szokásos Munkás-meccset választja a Népkertben. Mi kettesben kutyagolunk ki az új Szinva parti vendéglátóhelyre. Végigbeszéljük az utat, hogy miről is, hm…? Margitka jósol. Elárulja, akinek ilyen szőrös a karja – alig lehetek 13 esztendős, hamar öregszik. A presszóban szokatlanul nagy a választék a belvárosiakhoz képest. Kereskedőként óvatos, megtanít islert vagy linzert, de még dobostorta szeletet is választhatok. Csak a tejszínhabtól tocsogó sarokházat kerüljem. A kiszáradó félbe lévő süteményeket szokták így ehetővé tenni. Örök tanulság.
Majd a fénykorban, amikor délidőben egyszerre háromszázan ebédelnek, ott többször is megfordulok. Horgász, iparos, kereskedő vadász és még ki tudja, mennyi bálon tapasztalom meg, hogy milyen is az üzemi konyha választéka, amikor a szakácsok ki szeretnének tenni magukért. Esküvőkön, rendezvényeken elmaradhatatlan a narancskarikákkal s, petrezselyemmel felcicomázott rántott hús előtt a sonkába tekert tormakrém, egy pötty majonézzel. A gasztronómia hétköznapi hősei inkább az alumínium blaskás, tikettes üzemi étkeztetésre gyúrnak. Az megy nekik. Ám jön a krach és a kilencvenes évek elejére befellegzik az ilyen nagy oroszlánetető komplexumoknak.
Szerencsére jön barátunk, Livio Rossi az olasz bútorkirály, a Tutti Mobili tulajdonosa. Első ránézésre – fején a szódavizes üveg vastagságú szemüvegével – megállapítja ennél ideálisabb helyet nem is lelne a portékáinak. Megsúgja, kényszerűségből nyit Miskolcon. Elárulja, a miskolci milliomosok a pesti áruházába járnak vásárolni. Dörzsöli a markát – micsoda biznisz lesz itt. Arra egyikünk se gondol, hogy a helyi felső száz ezen túl se Miskolcon vesz félmilliós franciaágyat. Itt csak óvatosan nézeget. Könnyen híre mehet akár az APEH-székházig, ha helyben hárommilliós szekrénysorokat rendel. Az ünnepélyes megnyitón dr. Orosz Gábor államtitkár-helyettes vágja át a magyar-olasz nemzetiszínű szalagot. Mindegy melyik trikolort tesszük el emlékbe. Csak forgatni kell. Sokáig virágzik, a bútorüzlet majd a konkurencia szép lassan betesz, visszavág a tutinak. Livio Rossi úrral utoljára a miskolci bíróság folyosóján találkozom. Az kedvenc kis tolmácsnője és az elmaradhatatlan ügyvédje támogatja a tárgyalóteremig.
Vendégeim a rácson keresztül nagy elánnal fotózzák, az épületet Szörnyülködnek, álmélkodnak. Hátra-hátra nézegetnek a már régen nem pipáló gyárkémények felé. Tervezgetnek, szeretnék tudni kié, lehet, most mert hoznának ide befektetőt. Esküsznek rá, hogy ezt a hajdan csicsás épületet mindenáron megmentik.
Fene tudja, nem hiszek már senkinek. Bár reménykedem, hát ha komolyan gondolják. Majd meg se állunk az iható vízesésig.
