Immár második esztendeje, hogy ilyentájt meglátogatnak a cinci mókusaim. Ez a kertes házak kiváltsága. Egész évben elkerülnek, de ilyenkor ezek az állatkák is egy kis melegségre vágynak. S hogy hogy nem ezt pont az én dolgozószobámban találják meg, ha hagynám.
Már tavalyról fel vagyok készülve a fogadásukra. Bár képtelen vagyok megfejteni, hogy hol merről settenkednek be, de a jelenlétűk rögtön árulkodó. Nem cincognak, csöndben lapulnak, de ha mocorognak vagy rágnak rögtön értesülők a látogatásukról. Eleinte csak csodálkozom – mitől van olyan lábszagféleség, majd rájövők a napi kétszeri lábmosással és zokni cserével se csillapodik a bűz. Akkor be kell látnom, albérlőim lettek.
Vannak speciális német és kínai ultrahangos riasztóim. Francot se érnek csak az áramot zabálják. Állítólag olyan hangot adnak, amit ezek nem viselnek el. Nem igaz, még a kedves német katonaindulóim se zavarják ezeket az aranyos állatkákat. A sramlira meg még táncolnak is. Lehet, hogy erre utaznának?
Nos, vannak még olyan bekattanós műanyag és hagyományos fa, drótos egérfogóim is. Az utóbbi beállítása valóságos művészet, ha élesre bütykölöm, már aligha tehetem ár a mogyorót úgy, hogy be ne kapja az ujjamat. Rendelkezem olyan ragasztóval is, amelybe ha belegázolnak, soha többé nem szabadulnak belőle. Csak ne sírnának utána olyan keservesen, hogy a szívem megszakad értük. S ilyenkor nincs mese – irány a kuka. A legújabb csodafegyverem a képen is látható kelepce. Na, erre már hárman is rászálltak, egy két szem nassiért és egy darab szalonnabőrért. Ez a leghumánusabb. Mindhárom foglyomat az utcán, szabadon engedtem. Menjenek Isten hírével. Jó lett volna, ha megfogadják – soha többé nem látjuk egymást, ám ezek csak azzal voltak elfoglalva, hogy a kivezető lyukat megtalálják. Nem ment nekik, nekem kellett kipöckölni az oktalan hosszú farkú piciket.
Tavaly is megküzdtem velük. Nem ment könnyen. Erről is mesélek majd.
