Tetszik ismerni az aktív magyar nyugdíjasok heti munkatervét, kedvenc szórakozását? Akkor mesélek. Hétfő délután körzeti orvos, gyógyszerfelírás. Ha szerencsém van akár betelefonálásra, kibányásszák a gépből a szokásos desszertjeimet és három egyforma kopogásra rögtön kiadják a recepteket. Megfejelve. Ez pluszszolgáltatás, ha nem nekem kell bekörmölni a TAI számomat. Egyébként hetente változik a felírási rend – hol csak egy, hol pedig három hónapra előre is felírhatók a szokásos medicinák.

A kopogtatás előtt a váróban alaposan körülnézek – vannak e ismerős kekecek – tetszik tudni olyanok, akik ezt a receptkiadásos módszeremet megóvnák. Ők azok, akik rám rontanak – mondván nekik is csak egy patikarecept kell.  Csak ugye ők lusták letelefonálni, nekik be kell menni a doktor úrhoz egy kis traccspartira. Miközben ott villan be, hogy megkérte őket a szomszédasszony is, hogy írassa fel ezt meg azt, aminek a nevét se képesek kimondani. Hazamobiloznak majd jó félóra elteltével, háttal jönnek ki – úgy hogy az asszisztens hölgy már fáradtan passzírozza őket az ajtó irányába.

Kedd vérvétel vizeletvizsgálat. Ez nagyon fontos, legalább háromhavonta. Választhatok kora reggel éhgymorra és a régi SZTK első emeletén nyomorgunk százával vagy tíz után kényelmes tempóban szúratom magam a kórházi szűrőállomáson. Na, itt kezdődik a dillema, ha bírom reggelizés nélkül, akkor jöhet a tizórás vérszívás. Ha nem akkor marad hajnali sorbaállás.

Most tessék figyelni – miskolci SZTK – bemegyünk egyszerre kilencen – s három széken folyik a vérvétel. A sorukra várok, a szekrény mögött szoronganak, ez itt a paraván. A kíváncsiabbak leskelődnek, az érzékenyebbek meg ájuldoznak.

Nincs vénám – falfehéren jelzem előre – ha nekem letetszene venni a kézfejről… áh, nem vagyok, rosszul csak nem bírom a pirosat -mentegetözöm

–         Olyan nincs. Mindenkinek van vénája – perlekednek velem .

–         Nekem is volt szabadkozom, csak már nem a régi, ha mégis a kézfejemről…

Mint a gyerekek megmakacsolom magam.  Várom, mindjárt hozzák nekem a szaloncukrot és a rajzolni való színes ceruzákat. De, nem  a fehérköpenyes csinos hölgyek összebúgnak, egymást méregetik, ki lenne közülük, aki meggyőzne – ők a legprofibbak. Már sziklából is fakasztottak vért.

Majd csak megadják magukat – fogamat csikorgatva, szíva – teljesül a kérésem. Nyomókötés a kezemen, körberagtapaszozva, átmegyek, a másik ablakhoz ahol kapok egy kémcsövet.

Ebbe tessék a vizeletet – ha már nem hozott üveget.

A férfi mosdóban már hárman bűvöljük a szerszámot és a vékony kémcsövet. Nem mondom, sikerül. Csordultig sikerül. Büszkén viszem a szerzeményem az ablakhoz.

Mondom epésen, máskor lehetne egy nagyobb kémcsövet is adni. A kedves nővér bólogat, igenel –közbe méreget – gondolja csak nagyzolni szerettem volna.

S még nem beszéltem a szerdáról.

szantograf.hu