Zuhog az eső. Ömlik le az utakon, nincs kedvem sehová
menni. Pedig jó lenne egyet sétálni, ehelyett előveszem a
régi fényképeket. Nahát, itt alig voltam tíz esztendős, s
Lillafüreden nyaraltam az unokatestvéreméknél. Ők akkor
abban a mesés házban laktak, ami ma a Hermann Ottó
múzeum. Az egész életemre hatással voltak az ott töltött
nyarak, mert anyuék szívesen hagytak ott a nagynénémnél,
mint nyamvadt városi kislányt, akinek jó erdei levegőre van
szüksége. A nagynénémék nem voltak nagyon jól eleresztve
anyagilag, de mindenük megvolt, ami egy gyereknek kell:
erdő a ház mögött, rejtélyes, nyiszorgó lépcsős padlás, ahová
nappal, de csak akkor ! mertünk felmenni, mert este ki tudja
milyen állatkák mocorogtak odafenn. Volt még ribizlibokor a
szomszéd kertjében, amelyről, ma már bevallom, bizony
jócskán raktunk a hasunkba. S volt igazi erdei málna az
udvaron. Emlékszem, először ott ettem először ilyet, nagyon
pici volt, de annak az íze, semmihez nem volt fogható. Vera
néném pedig apró üvegekben lekvárt készített belőle, amit
haza is vihettem, hogy anyu fánkjával élvezzem az erdő
csodáját. Aztán olyan ritka madarak repkedtek arra, amiket
addigi rövidke Szövő utcai életemben soha nem láttam.
Csicsergésekkel volt teli a fülem, este meg a kuvik és az uhu
bagoly adott koncertet. Láttunk a házak közé tévedt
őzikéket…. és ne feledjük, ott volt a ház előtt a kristálytiszta
hegyi patak, a Szinva. Az maga volt a varázslat, hogy
beleálltunk a bokáig érő jéghideg vízbe és az árral szemben
úszó pisztrángot két kézzel elkaptuk. Micsoda csemege volt
az!. Ágival, az unokanővéremmel, sokat bóklásztunk a
környéken. Nyár végén Kálmán bácsi, Ági apukája is velünk
jött, s szedtünk egy kis gombát. Eszembe sem jutott, hogy
mérgező lehet.
Mi nem nagyon ettünk odalent a városban gombát, sem
pisztrángot, de anyu csirkét nevelt és malacot, s abból
mindig jutott Vera nénéméknek is.
Ez csak azért jutott eszembe, mert amikor kezembe került a
kép a régi házról, s elgondolkoztam. A mai városi gyerekek
közül sokaknak nem adatik meg, hogy a természet közelében
éljenek. Laknak egy betonkalitkában, vagy olyan helyen,
ahol csak a kutyasétáltatóknál látnak kutyát, vagy otthon
a ketrecben, tengeri malacot. S bár a főváros és Miskolc
környéki hegyekben is a hétvégéken ma már újra egyre
több turistát látni, a lakosság nagy része még ezt sem
engedheti meg magának. Sajnos ennek megvan az oka,
mert ha összeadjuk az utazási költségeket, meg azt, hogy a
gyerekeknek vizet és perecet, szendvicset kell venni, abból
sokszor egy családi ebéd is kijön. Mi régen a szüleinkkel,
ha nem voltak családi összejövetelek, nem a televízió előtt
ültünk és nem a plázákban sétáltunk… nem is voltak… hanem
kerékpárra ültünk, és kimentünk a Csanyikba. Leterítettük
a pokrócot, elővettük a labdát és az otthonról hozott
elemózsiát, vizet, s nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat.
Apu kifaragott egy mogyoróbotot sétapálcának, azzal jártuk
az erdőt. Kakukkfüvet gyűjöttünk, meg kamillát, amiből anyu
kitűnő köhögés elleni teát készített nekünk a téli estéken.
Jó tudom, vannak akik most azt gondolják, nem kell a régi
időket visszahozni. Én meg azt mondom, de igen, kell. Mert
aki kidobja a múltját és nem őrzi meg abból azt, ami szebbé
teheti ma az életét, az meg is érdemli, hogy szenvedjen.
Talán fel kellene fedezni újra a piknikezést, a gyalogos
túrákat, ki kéne szállni a kocsinkból gyakrabban és
vegyünk a kezünkbe egy kosarat, tegyünk a hátunkra egy
hátizsákot, meg egy pokrócot és vegyünk nyakukba az erdőt.
Természetesen nem ebben a szörnyű időben, de vegyük úgy:
jó előre szóltam. Higgyék el, mindjárt itt lesz a tavasz.
