Előző megjelent írásomban az anyai ágú Barkó fényképész családomról és a fényképezési technika kezdetéről írtam. Szeretnék elmesélni Önöknek egy történetet ezzel a családdal kapcsolatosan, melyet még az anyám mesélt el nekem. Akik elolvasták előző írásomat, azok már ismerik e család rövid történetét és a miskolci fényképészeti technika őskorát és ifjúkorát. 1944 év végén, amikor is megérkezett a szovjet felszabadító hadsereg Magyarországra, így Miskolcra is, a háború már évek óta tartott, de a bombázások előtt és utána is az élet folyt a „megszokott módján”. Az-az, akinek volt munkája az dolgozott, és próbálta az életét élni e borzalmas körülmények között is. Ha jött a légiriadó lemenekültek a kinevezett óvóhelyekre, vagy pincékbe, ahol éppen érte őket helyileg a támadás. Majd ha vége lett a légiriadónak, folytatták a megszokott életüket. Így volt ezzel az én anyám és két testvére is, mert sajnos a nagyapám egy korábbi bombázás áldozata lett, s sajnos Ő ekkor már nem élt. A Széchenyi utcán egy belső udvarban volt a lakóházuk, ahol ekkoriban még a család többi tagjaival (édesanyjukkal és testvérekkel) együtt éltek. A szovjet megszálló csapat első hullámában még az igazán primitívnek mondható katonák érkeztek, többnyire tatárok és különböző mongoloid származásúak. Ezek a katonák fosztogattak, raboltak, részegeskedtek, nőket erőszakoltak meg, tehát igen félelmetesek voltak, az amúgy is már idegileg kikészült, rettegő lakosság számára. Egy decemberi késő éjszakán dörömbölve felverték az anyám családját, és többen géppisztollyal felszerelve, belépvén, követelték az anyámtól, aki kinyitotta nekik a bejárati ajtót (muszáj volt, mert ellenkező esetben úgyis betörtek volna), hogy azonnal fényképet készítsen róluk. A fényképész üzlet a Búza téren volt, ott láthatták meg az éjszakai kóborlásuk folyamán a lakáscímüket, így jutottak el hozzájuk. Nekik a fényképezés, és maga a fotó még ismeretlen csoda volt ekkoriban. Az anyám nem sok szót tudott oroszul, de bátran és határozottan eléjük lépve magyarázta nekik, hogy ez lehetetlen, mert ilyen rövid idő alatt képtelenség lenne azonnali fotót készíteni. Ehhez több idő kell. Megértették az anyám elutasító mondandóját és ekkor ráirányították a géppisztolyt, hogy amennyiben nem, akkor azonnal le fogják lőni. Szegény anyám mondta nekik, kézzel – lábbal gesztikulálva, hogy akkor sem lehet ezt ilyen gyorsan, s főleg nem az éjszaka közepén, és hát akkor „itt vagyok, és lőj le”. Ezen a határozottságon nagyon meglepődve nem bántották, de kényszerítették arra, hogy azonnal induljanak el a fényképészműteremben és ott kezdje meg a fényképezést. Mit tehetett szegény anyám ment velük, megcsinálta a fotózást, majd gyors ütemben elkezdte az előhívást és a többi szükséges munkálatokat. Így menekült meg a sors kegye által, hogy mégis megkegyelmeztek neki. Pedig az én anyám egy nagyon szép nő volt higgyék ezt el nekem, nem a gyermeki elfogultság beszél belőlem. De akkor nekik pillanatnyilag a fényképezés fontosabb volt, így ilyen értelemben nem bántották, hagyták, hogy inkább nekik dolgozzon, de természetesen ingyen. Hát ilyen világ volt a háború idején, és az emberi sorsok amióta a világ-világ, nagy kihívás mindannyiunk számára, bármelyik korban éljünk is.
Sugár Ildikó Judit
