Mottó: „Aki a múltat nem becsüli, a jövőt nem érdemli”
A valaha „dicső” Diósgyőri Lenin Kohászati Művek.
„Romok is ragyognak hűs hold fényinél!” (Juhász Gyula: „Emlék” 1912.)
Sajnos ez ma már szó szerint igaz, mert csak romok állnak a valaha nagy múltú Diósgyőri Kohászat helyén. Mementóként, torzóként!
Tudomásom szerint vannak próbálkozások „e holdbéli tájon” időnként különböző rendezvények megtartásával, de ez már nem más, mint a végső agonizálás. Azóta felnőtt már egy generáció, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy itt milyen dinamikus munka folyt.
Hiszen a cég gyártmányai eljutottak a világ számos országába, és 15.000- embernek adott munkalehetőséget.. Ezenkívül generációkon keresztül nyújtott biztos megélhetést, nyugdíjas állást, családok ezreinek. Az én drága apám is itt dolgozott élete végéig, 1959-ben fiatalon bekövetkező haláláig. Igaz, hogy ő nem kohász volt, hanem a háttérszolgáltatást adta, irányította, ellenőrizte a gyár működéséhez alapvetően fontos villamos energiát, a kohászat egyik részlegénél. Én ekkor még gyerek voltam, nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy szegényen éltünk, mert az 50-es évek kemény évek voltak, de megvolt a mindennapi biztos kenyerünk, és a holnap szolid biztonsága.
Ez a kohászat anno világraszóló terméket is gyártott, azaz a vasúti síneket, mely sínpárokon mind a mai napig futnak még vonatok, villamosok a világ különböző tájain, és hazánkban is. Ezeken a síneken pedig ott van a felirat, hogy „Diósgyőri Kohászat”. Mert ezek a sínek még élnek, dolgoznak, segítik a világot, ellentétben a gyártó cégükkel.
A valaha itt dolgozó emberek forróságtól gyöngyöző homlokkal, igen kemény munkát végeztek, de mégis ragaszkodtak a munkahelyükhöz,
és szerettek itt dolgozni. Mert apáról fiúra szállt ez a mesterség. Minden tiszteletem ezeké az embereké, akik azóta vagy már meghaltak, vagy munkában megrokkant kisnyugdíjasként élnek. Esetleg segélyből tengetik az életüket, mert nincs már rájuk szükség sehol. Mert a mi országunknak sajnos nincs már szüksége az ipari termelésre, sem a nehéz, sem a könnyűiparra, vagyis az ipar minden ágazata romokban hever. Pedig csak a termelőszféra hozza a profitot. Igaz, sajnos ez ma már világjelenség, mert az ipari termelés nagy része „átköltözött” a
távol keleti országokba, őket gazdagítván. Ott pedig éhbér szinten alacsony munkabérért dolgoznak az emberek. Mindezen kívül a mai világunkban a robotizálás alkalmazása is elveszi az emberektől a munkalehetőség nagy részét. De el vagyunk látva viszont bőségesen közgazdászokkal, jogászokkal, managerekkel, stb, túl sokkal is. S alig vannak már mérnökeink, technikusaink, szakmunkásaink, akik az
ország felemelkedését biztosíthatnák. Mint ahogy sajnos már orvosaink, ápolóink sem lesznek hamarosan. De ez egy másik történet.
A rémséges 50-es években Rákosi Mátyás mondotta: „A vas és az acél országa leszünk”. Túl utópisztikus tervei voltak ezzel kapcsolatosan,
de volt némi igazsága, ki kell mondani.
Mert belátta, ha egy nemzet elő tudja állítani a saját maga részére szükséges ipari termékeket és alapanyagot, legalábbis részben, így már nem kell drága pénzért importból behozatalra szorulni. S talán akár még némi exportra is termelhetnénk. A mi országunk soha nem lesz az ipar fellegvára, mert mindig is agrárnemzet voltunk, de „Ipar nélkül a nemzet félkarú óriás”, mondotta ezt gróf Széchenyi István, több mint 150 évvel ezelőtt.
Mindezekre való tekintettel a jelenben már a mezőgazdaságra és a turizmusra kellene nagy hangsúlyt fektetnünk, ezeket gyors ütemben továbbfejleszteni, amelyek országunk és városunk felemelkedését szolgálhatnák.
Mit is írhatnék még ezzel kapcsolatosan? Fáj a szívem a Diósgyőri Lenin Kohászati Művekért, hisz eddigi életem nagy részének hátterében ott volt maga ez a fogalom, mert az volt!, a tipikus miskolci óriáscég.
Sugár Ildikó Judit
