Minden nagyobb utazás előtt izgatott vagyok. Állomásra, repülőtérre a kelleténél hamarabb megyek. Nehogy már lemaradjak. Minden helyben és időben mérhető távolság valami titkot rejt, minden út előtt ott lebeg a kérdőjel. Vajon mi vár ránk. S ez alól nincs kivétel még akkor, se ha csak egy játékos kalandra csábítanak. Hát, még ha egyszer térbe és időbe visszaszállhatunk. Mint most az osztrák főváros legelegánsabb, legősibb negyedében egy ódon ház labirintusában.
Time travel. Akárhogyan fordítom, ez valami időutazást jelent. Előre, hátra ki tudja. Ez csak ott helyben, Bécs második kerületében, a volt apácazárda előtt derül ki. A kapunál egy csuhás szerzetes barát vár. Toporgunk, egyet a közös fotó kedvéért majd bátorságot színlelek, lesz, ami lesz, megvesszük a jegyet. Irtózom a múltidéző szeánszoktól, a ki voltál valaha hipnózisban analizáló lélekbúvároktól. Viszont mit nem adnék, ha néhány száz vagy ezer évre visszatekinthetnék. Csak úgy. Valamikor a fizikatanárom bíztatott, ha egyszer túlszárnyaljuk a fény sebességét már is megnézhetjük Julius Cézár meggyilkolását. Azt a pillanatot, aminek a képe elszállt a végtelen űrbe.
S most itt vagyok abban az ódon házban ahol már is valóra válhat az álmom. A falon Mária Terézia, Sigmund Freud és a korábbi évszázadok jeles embereinek képei. A festmények egyszer csak megvilágosodnak, életre kelnek, s beszélnek. Hétköznapi módon csevegnek. Fejemen a tolmácsgép, kedvemért magyarra szinkronizálják. Kapkodom a fejem, a mindentudás egyeteme és a szórakoztató történelem váltja egymást. Elhallgatnám, még őket ám tovább kell menni. Egy hatalmas rakéta vár ránk indulásra készen. Egyenként ellenőrzik, hogy mindenki becsatolta e magát az ülésbe. Soha nem ültem a Concordeban, de most érzékelhetem a felszállás előtti feszültséget. Időnk sincs egymást méregetni. Feleségemmel úgy szorongatjuk egymás kezét, mint negyven évvel ezelőtt a miskolci Béke moziban. Tudjuk, nem akárhová megyünk. Pontosan ezer évvel szállunk vissza a múltba.
Érzem a tolóerőt, remeg az ülésem s látom a véget érni nem akaró alagutat vagy a sötét kutat, amibe félelmetes sebességgel suhanunk. Bejárjuk a római katona tábor közepét, de mindennüt csak néhány percünk marad. Drága az idő. A sötét középkorban koldusok és szerencsétlen pestis emberek fetrengenek az utcán. A patkányok csapatostul özönlenek. Hiába kerülgetjük őket a rágcsálók már a lábunknál csapdossák a farkukat. A hölgyek visítoznak, mígnem lehűti őket egy hátulról támadó szélvihar. A kanyarokban dőlnek az ülések, rám tör a tériszony. Magasan nagyon magasan vagyunk, fentről látjuk a Habsburg birodalmat. A szálló madarak fölött lebegünk, érezzük a felhők friss fuvallatát. A látvány lenyűgöző. A mozi legalább ötdés. Kezdem megérteni miért kellett ennyire precízen becsatolni magam. Talán nem jól kezeltem a helyzetet, megérne egy újabb menetet. Túl komolyan vettem a látványt, a show, másodszorra már tudnám mikor hová pottyant az időgép.
Ám már erre nincs idő, mert Ferenc József, Mária Terézia és Sisi vár a kastélyban. Köszöntenek. Élet hűbb viszafigurákkal még Londonban se találkoztam. Ezek mozognak, gesztikulálva beszélnek, és ha kell, még rám is kacsintanak. Lenyűgözőek.
Persze nincs sok idejük a pórnépre, már is átterelnek, minket a bálterembe ahol mindannyian keringőzünk. Mint a körhintában. Természetesen Strausz dallamok zengnek és a kihagyhatatlan Kék Duna keringővel zárjuk a fogadást. Akinek van, kedve magára öltheti a császár vagy a császárné ruháját és fényképezkedhet. Az igazság farmerben, pólóban, lazábban el vagyok.
Szűk pincefolyóson vonulunk, át látjuk Ferenc Jozsef temetését. Ekkor veszem észre a mellettem lévő nyitott koporsót. A császár fekszik benne, sápadtan. Nem állom meg, hogy a kezéhez ne érjek. Mások se különbek.
Jön, az utolsó stáció egy légoltalmi pincébe terelnek mindannyiinkat. A mélyben egy régi Telefunken rádió üvölt Hitler bevonulását közveiti. A pincaablakhoz ágaskodunk, s mit látunk – előttünk vonul a konvoj, Hitler Bécsben grasszál, nyitott limuzinból integet, az utca népe éljenzi. Anschluss.
Majd végül jön az ébredés. Bőgnek a légvédelmi szirénák. Forognak a pinceszellőztető ventillátorai. Az amerikai liberátorok zúgása vészposlóan erősődik. Hullnak a bombák Bécsre. Remeg az épület, pereg a vakolat, úgy szorongatom, az ovo hely rozsdás csöveit mintha minden igaz lenne. Átélem, megélem a szörnyűséget. Látom a hatalmas széfre emlékeztető kapuk maguktól zárodnak, gáztámadás is lehet. Mindenre fel kell készülni. Olyan mintha fogyna a levegő, sokan túl sokan zsufoldunk a szuterénban.
Felgyúl a villany, kimehetünk. A teraszon az háború utáni első osztrák köztársasági elnök bejelenti az oroszok kivonulását és Ausztria semlegességét. Ám nincs vége – beülünk egy igazi bécsi konflisba és átügetünk a városon. Kocogunk, halljuk a lovak patáinak kopogását.
Szeretne e Ön is részt venni egy ilyen időutazáson?
Irjon, telefonáljon elmondom Bécsben hol keresse.
