És akkor eljött a cselekvés ideje. Árván fityegett, tárva-nyitva. Mit bedobott a postásbácsi, egy másodperc alatt kézben volt. Nem volt zárható ugyanis. Maradhatott volna, hiszen egészséges társadalomban élünk. Ki a francot érdekel a másik postája? – gondolhatnánk. Valaki azonban nagyon kíváncsi volt, napi szinten kitől, kinek és mi érkezik. Nekünk. Holmi tescos utalványokat pedig magának érzett a kis galád. Zárhatóvá tétel. Szerelés. Fogó, csavarhúzó, mögöttem nénike lesi minden mozdulatomat.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Maga szerel?
– Én.
– Mondja, mit fognak ehhez szólni a szomszédok?
– Mihez?
– Hát ehhez.
– Mármint a postaládánkhoz?
– Igen.
– Teszek a szomszédokra. Csak a mi postaládánk. Nézze, már be tudom zárni…
– De a szomszédok…
– Szívem szerint beönteném mondjuk gipsszel, akkor se lenne közük hozzá, nyitom, vagy zárom. Nézze most már szuper.
– Ez nem fog tetszeni a szomszédoknak.
– Mi?
– Ez. Hogy maga zárat cserélt maguknál.
– Mármint, hogy a mi saját postaládánkon?
– Igen. Szólok a házkezelőségen.
– Jó. Tessék, itt a névjegykártyám, máma itthon vagyok… Csókolom.
– Viszlát.
