Őszintén aggódom John Kerry amerikai külügyminiszter biztonságáért. Szerintem minden okom megvan erre. Tapasztalatom szerint akár jobban is vigyázhatnának rá. Tőlem nem kell tartania. Ám, az a tény, hogy pofonegyszerűen a közelébe kerülhettem igazán elgondolkodtató. Hogy s miként történt, most kifecsegem. Képekkel illusztrálva.
A Bécsbe vezető sztrádát lezárták ma délelőtt egészen a repülőtérig. Ez egyet jelent, hogy egy nagyon magas rangú politikust várnak az osztrák fővárosba. Merkelre gyanakodtunk. Így aztán amikor megláttam az Imperial hotel előtt tévéstábok hadát nem is nagyon gondoltam másra. A hotelt ahol a hatvanas években Hruscsov és Kennedy is találkozott most minden oldalról körbezárták. Az újságírók is csak a kordonok mögött állhattak tüzelésre kész kamerákkal. Azt is kiszúrtam, hogy a környező házak tetején mesterlövészek lapultak, nem is annyira észrevétlenül. Közben egymás után érkeztek az osztrák terrorelhárító rendőrök olyan speciális terepjáró BMW kocsikkal amilyeneket még filmen se láttam.
Mint gyakorló tollforgató, tudósító van már némi tapasztalatom az ilyen biztonsági protokollokról ám a a német nyelvtudásom csupán éttermi szinten hasznosítható. Mégis észleltem , hogy az épületnek több kijárata is van és ezek közül a jobboldali mellékutcában a legbiztonságosabb. Feltételeztem, hogy ha védett politikusról van szó tutira itt hagyják el a szállodát. Meg azt is kiszúrtam, hogy az ottani sajtófőnök maga választja ki azokat a szerencséseket akik be is mehetnek a szállodába. Felállt előtte a stáb, úgy tíz tévé társaság, CCN , a BBC és még más fontosabb ember akik velem együtt besurranhattak. Hangsúlyozom még mindig csak Merkelben gondolkodtam. Nálam semmi igazolvány nem volt, zsebemben két spray és pénztársa meg a mobilom. Ja két vadgesztenye, amelyet most készülök megszelídíteni. A mágneses ellenőrzésre minden kiraktam, konstatálták, hogy veszélytelen vagyok, de hogy honnan , minek jöttem azt látszólag a kutyát se érdekelte. S már a nyakamban lógott az 53 . sorszámú belépő kártya. Cirka félórát várakoztunk az előszobában miközben majd kiugrott a szívem a helyéről, mi lesz ha lebukok. Mit keresek itt, miközben némán hallgatom a külföldi kollégák karattyolását. Akik engem olyan biztonságinak néztek míg a rendőrök meg újságírónak. S míg vártunk a bebocsájtásra időnként megsimogattam a robbanószer kereső kutyus fejét, sehr gutt .. azt hiszem megtaláltuk a közös nyelvet. Így aztán amikor kitárul a földszinti díszterem a piros nyakban lógómmal az aranyozott kötélkordon mögé állhattam. S Merkelt kerestem, aki perszer nem volt ott. John Kerry az amerikai külügyminiszter találkozott itt a balkáni országok vezetőivel.
Na én akkor abban a fél percben megvilágosodtam. Rájöttem, hogy nekem már az elején gyanús volt itt minden. Amikor a nyakkendős fontos embereken USA névjegy lógott és a biztonsági emberek zöme kigyúrt kopasz színes bőrű volt. Nem is értettem, Merkelnek miért lennének ilyen emberei.
A lényeg, hogy ott voltam ahol nem lehettem volna. S láthattam az amerikai külügyminisztert testközelből, s abban a szobában ahol valamikor a nagy Szovjetunió és az imperialista amerikai elnök mentegette a világbékét.
S ha már ott vagyok körülnéztem a szállóban. Egy ilyen csüngővel nem volt probléma. Igazi békebeli, méltóságteljes és gyönyörű. S nagyon drága, annyira, hogy ha nekem azt ki kellene fizetni egy nyugodt percet se aludnék ott. S jöjjenek a képeim, sajnos Kerry nem az a szelfiző tipus. Ha Angéla lett volna vele biztosan összejött volna nekem is mint annak a bizonyos szíriai családnak. Csak emlékeztetőül az a szelfi több százezer embert erősített meg a hitében, hogy Európa nagyon nagyon várja őket.
