Nem jó a média munkások megítélése. Rossz az általános közvélemény az újságírókról. Állítólag nem az igazat írjuk – profánul, hazudunk, elferdítjük a tényeket, nem vagyunk elég bátrak és még sorolhatnám a vádakat. A politikusok elkötelezettségük szerint osztályoznak. Ők általában úgy tekintenek a médiára mint a mikrofon állványra – csak be kell mondani amit közzé szeretnének tenni és akkor minden hangszóróból az harsog majd. Vagy ellenzékből egyszerűen lakájmédiának titulálnak. Csaknem félévszázados gyakorlatom után kijelenthetem a tények makacsok, velük nehéz vitatkozni. Képtelenség úgy firkálni, hogy az mindenkinek kedvére legyen. Hiába való próbálkozás. Talán egyetlen megszívlelendő jó tanács a fiatalabb kollégáknak – hogy közíráskor a tárgyilagosság mellett próbáljuk személyes érdekeinket, sérelmeinket elfeledni. Ha ez sikerül, persze nem mindig akkor nyugodtan leltározhatjuk a mögöttünk maradt éveket. Megvallom őszintén, időnként visszaolvasom a régi írásaimat. Azokat amelyeket a napi favágás közben csak úgy lekentem. Sajnos van köztük olyan is amelyekkel ma már nehezen azonosulnék. Röstellem, szégyellem s ha tehetném valamennyi példányt megsemmisíteném. Hiszen nemcsak a világ változott, nemcsak az univerzum tágult magam is másként látom már a mögöttes éveket mint sokan mások.
Mint minden szakmának ennek is vannak szabályai. Ugyanígy vannak bizonyos írott és íratlan szabályai. Kellenek a paparazzók a lesi fotósok, a rámenős riporterek, de bizonyos helyzetekben az emberi méltóságot, a személyiségi jogokat is illő tiszteletben tartani. Mi vidéki lapgyártók napi kapcsolatban állunk a helyi vezetéssel, a politikusokkal. Általában tisztában vagyunk mikor hol milyen kérdésekkel illő bombázni. Ez azért is így van mert, mint egy volt üzemi lapnál alanyainkkal hosszú távon kell egymásért vagy egymás ellen dolgozni.
Volt valamikor egy kedves kollégám, barátom, aki a reggeli eligazításkor rendre rövid nadrágban , s pólóban jelent meg. Ahogy elnéztem, aznap mindig a strandra készült, a főnöke meg valamilyen protokoll eseményre küldte volna. A lap képviseletében. Ebből aztán mindig adódott egy kis cirkusz, mígnem döntöttem: a Rutex, az akkori ruházati nagykereskedelmi céggel kötöttem egy szerződést.Kaptak a kollégák egy utalványt, hogy méltóképpen öltözhessenek – szép ruhába mint abban a bizonyos gyerekversben.
Ja s ne feledjem mostanában többször elnéztem miként ruházkodnak a tévések , a stábok és a szerkesztők a magyar parlamentben. Igen képesek Bermuda nadrágban, szakadt cuccokban forgolódni az ülésterem környékén. Nem hiszem, hogy bárki is a tanácsomra szorulna, de az ország házában, a parlamentben, a törvényhozás szentélyében, ahol a magyar koronát őrzik ,legalább olyan dresszkódot kellene előírni mint a színházban és a templomokban. Mindenkinek. Nem mentség senkinek sem, hogy ők ott dolgoznak. Ha mégis akkor meg húzzanak magukra kék vagy sárga kezeslábast. A delegáló média sara, hogy kollégái megfelelő öltözetben képviseljék a szerkesztőséget. A viselkedésről, az újságírók ottani tevékenységéről most ne beszéljük. Előtte érdekelne, hogy a más demokratikus országokban miként szabályozták le a média mozgásterét az ottani törvényhozás épületében. Tartok tőle, hogy nálunknál szigorúbban. A mostani krízis helyzetben meg a rendkívüli állapot bevezetésével Franciaországban az összes korábban kiadott újságíró igazolványt újra átvizsgálják.
