Van úgy, hogy reggel felkelek és még nem is sejtem, aznap milyen szerencsém lesz. Hogy ismét megnézhetem azt az iskolát ahová hét esztendeig jártam. Pontosan 1963 nyaráig. Tehát a mai napon elindultam a megadott címre, a Kossuth utca 13. szám alá, nem is remélve, hogy ott majd micsoda emlékek halmaza terít be. Ma ott van az ökológiai intézet. Már, ahogy a kaput átléptem eszembe jutott – édesanyám, s osztálytársaim mamái Straub Zolié, Jobbágy Gyuszié, Újj Zolié, Jávor Zolié, Krausz Palié, Kormos Pistié Komlossy Attiláé odáig kísértek minket majd ugyanott vártak ránk türelmesen. Ami meglepő, hogy az egész oskola összement. Ha mostanában fel kellett volna idéznem a méreteit , legalább egy palotáét adom meg. Meg van mind a négy osztályterem, ahol váltott rendben, hol délelőtt, hol délután váltották egymást az alsó és a felső tagozatosok. Napközi itt nem létezett. Kinéztem az első emeleti ablakból, s még mindig látni Huszár Pistáék házát. Ő volt az egyetlen , aki az iskolával szemben lakott. Az ablakról, egy szünetben kiültem a párkányra, intőt kaptam. Jobb mintha kiestem volna.
Megnéztem a tanári szobákat és az apró kis lépcsőházat, a zsibongót. Micsoda csalódás ért. Összementek. Minden illúzíóm elszállt. Nem is értem, miként fértünk ott el annyian. Igazgatónk Micska Szaniszlóné volt, előtte talán Kővári tanár úr vezette . Tanárok Rétiné Éva néni, Hajdúné Baba, Ivanicsné, Lakatos Ildikó, Molnárné orosz szakos és Réti János torna.
Az udvar csuda pici lett. A külső mosdó WC eltűnt. Az első osztályunk ablaka alá garázs épült, az ablakait befalazták. Előtte volt a magas és távolugró homokmedence. Nézem, nézegetem, nem is értem, hogy tudtunk ilyen kis helyről neki futni. Nem csoda, hogy egy méter hatvannál magasabbra sosem szárnyaltam.
