Megvallom nem vagyok egy focimániás. Bár gyerekkoromban kora délutántól sötétedésig kergettük a gömbölyű bőrt nem nagy örömet leltem a mások játékának a nézésében. Szörnyű, de még kedvenc csapatom se volt. Az meg kifejezetten idegesített, amikor hétfőnként a kollégák másról se beszéltek, hogy milyen volt a vasárnapi meccs. Barátaim kedvéért sokszor beültem a diósgyőri páholyba, de zavart, hogy a fejemre szotyoláztak. A népkerti pályán meg beleültem a kiköpködött Fruttiba. / Időnként meg az is eszembe jutott, hátha kevés az egy labda 22 felnőtt embernek. Jobban el lennének ha legalább hattal játszhatnának./
Komolyabban – ezek az élmények, s kudarcok a foci iránti kedvemet egy kicsit megszegték.
Most viszont kezdek megvilágosodni. A feleségem unszolására végignéztem a magyar válogatott összes mérkőzését. Barom lettem volna ha kihagyom. Lekötött. Mint laikus ezek meccsek lenyűgöztek. Végül nem mertem kimenni a mosdóba se mert nem szerettem volna egyetlen gólról se lemaradni. Volt most legutóbb hat, tehát 15 percenként egy. Amit ez a magyar csapat nyújtott idáig az rám is hatott. Most már csak azt sajnálom, hogy nem voltam ott a stadionban. Hiszen milyen lehetett ott helyből látni mindazt ami a képernyőn át is áthatott. Drukker leszek ha a ez a széria folytatódik…. Már azt se bánnom beterítenek szotyolával.h
