Régóta ismerem a Budapesti Rákóczi utcát. A félreértések elkerülésére a hetedik kerületet, a hajdan virágzó részt ami a Keleti pályaudvartól az Erzsébet hídig tart. Csuda szép volt. Számomra ez jelentette a főváros igazi arcát. Most viszont – vasárnap reggel végiggyalogoltam -minden második kirakat bedeszkázva, eltakarva. Egymást érik az üres üzletek és a gagyi boltok. A százforintosok és a kínai csecsebecsések. Egyik saroktól a másikig szinte egymás mellett három vasárnap is nyitva tartó turkáló verseng egymással. A plázák a bevásárló központok elburjánzásával ez az út szó szerint lepukkant. Húsz éve még minden kapualjban egy butik volt. Ezeket a sufnikat anno egyenként 25 millióért vesztegették. Ma a kapuk zárva, sőt berácsozva, bekamerázva. Az aluljáróban mint a katonakórházban szivacsokon, pokrócokba burkolva fekszenek a hajléktalanok. A kosz és a húgyszag lengi be a környéket.
Tudom, demokráciában bárki bárhol alhat, élhet. Akár az utcán is. A közterület felügyelők kommandósoknak öltözve egyenként ébresztgették a szerencsétlen embereket. Igazából humánusan . Kötelességüket teljesítve végezték a dolgukat. Persze a hajléktalanok is az aluljáró sarkaiban, senkitől nem zavartatva. Ez lenne a főváros? Vagy csak én tévedtem el?n
