Alig gurulok át a sajószentpéteri sorompón, s máris elém
tornyosul egy még sosem látott mesebeli üveghegy. Amerre
a szem ellát törött, csorba palackok, befőttesüvegek
garmadája hever. Vakítóan csillognak a szikrázó nyári napsütéses
reggelen. Mint a gyémántok. Óvatosan sasszézok
az üveggyár kapujáig, sajnálom, féltem a kocsim gumijait.
Hallom, ahogyan pattogva darálja az aszfaltra kiszóródott
cserepeket. Putz József, a gyár igazgatója velem egy
időben érkezik. Még a kezén a finom szattyánbőr motoros
kesztyűje. Megcsodálom a főnöki szoba pedantériáját. Az
iroda antik garnitúráját, ami csaknem egyidős a gyárral. A
századelő stílusában összeválogatott, sokat látott, kiszolgált,
öreg, faragott, intarziás bútorokat. Ha beszélni is
tudnának, elmondanák, micsoda nagy elődök vezették a
gyárat, Shwarcz Antal, Déri Attila, Szalontai Károly – aki
később az üvegipari művek
vezetőségéig tornázza fel
magát –, Juhász Elemér és
Fodor Károly. S ki ne feledjem
Jávor Zoltán egykori
kereskedelmi igazgatót, a
szuper eminens osztálytársamat.
Végül Simon Istvánnak
jut a legmostohább, leghálátlanabb
feladat. Ő zárja a sort,
hogy utolsóként a lábtörlő
alá tegye a kulcsot.
A hetvenes éveket írjuk,
a Sajó völgyében dübörög a
gazdaság. Túlontúl is így van.
Rossz időben kormos, bűzös,
ködös párában úszik a környék. Jóban pedig délibábos,
piszkos a levegő. Nagy riportra gyúrok, cikket szerkesztek
egy országos lapba, hogy jobban fogyjon a befőttesüveg.
Dolgos igyekezetemben kikíváncsiskodom, miként készül
az üveg. Az öblös. Pipiskedem a huták körül, aggódva
lesem az izzó lávaként csordogáló folyékony üvegmasszát.
A védősisak alatt úszom a verejtékben. Még fúvószálon formázzák
a palackot, a ballonokat nem is tudnák másként.
Azt sejtem, hogy nagy tüdő és sok levegő kell az itt dolgozóknak.
Tévedek. A trükk – később árulják el – elegendő egy
csepp víz, ami gőzként fortyog a formába. S máris kész a
palack. Kiérve a pokoli melegből hűsítőként hat a füllesztő
kánikula.
Most, február negyedikén ugyanott keresném az
üveghegyet. Ami már csak a mesében lehet. Gula József,
egykori nyugalmazott üzemfenntartási osztályvezető, aki
34 esztendőt húzott le a gyárban békében, barátságban,
két lábon járó kalendárium. Fejből vágja, ma 15 esztendeje,
hogy lakatot tettek a több mint száz esztendőt megért
patinás üzemre. Amikor a termelés megszűnésekor a
kereskedelmi tévések erről faggatták, elhomályosult a szeme.
Képtelen volt megszólalni. Olyan érzése volt, mintha
mindannyiukat élve eltemetnék. Alig párszáz méterre
lakik az üzemtől, de nem is tudja, mikor járt utoljára erre.
Csak a kedvemért nosztalgiázunk itt most a leláncolt kapu
előtt. Megtudom, a XIX. század végén az állami kőszénbányák
tulajdonosai döntötték el, hogy a generátorgázt itt
helyben kell hasznosítani. Síküveggyártásban gondolkodtak,
de kiderült, az nem megy nekik. Ki gondolná, hogy
az öblösöket egyszerűbb, könnyebb megformázni? Volt
szilíciumdioxid, kalcium és a magnéziumoxid a színezéshez,
hoztak vas és krómoxidot, s már csak a hutákat kellett
megépíteni. A nagy tárolók, a szárító és két újszerűnek tetsző
óriás kémény ma is áll. Sajószentpéter legeldugottabb
pontjáról is látni. Ezért is szereltek rájuk mobil átjátszó antennákat.
A kemencéket és a gyártósorokat ledózerolták,
a tízhektáros iparterületen ma már kisebb-nagyobb cégek
osztozkodnak. A silón egy Széchenyi-terves, megtépázott
reklámot lenget a jeges szél. Az irodaház felújítva, újrafestve,
de az üveggyártás már a múlté.
Lecsengett a nagyüzem aranykora, amikor naponta többször
is megfordulnak a munkásbuszok az üveghegy körül.
A rendszerváltás után, mint sok más számunkra fontos
ipartörténeti múlttal bíró nagyüzem, ez is préda lett. Hiába
a jó gépek, a kiváló szakemberek, s az óriási kereslet a
palackokra, mindent kiprivatizálnak. Végül egy amerikai
befektető vásárolta fel, amelynek a menedzsmentje
kezdetben fűt-fát ígért. Mégis egy éven belül szó szerint
kibelezték a gyárat. Nagy terveik voltak, nem győzték
hangsúlyozni, ám mindebből semmi nem lett. Hozzáértők
előre megmondták, hogy az óceánon túlról jöttek csak a
piacot akarják megkaparintani. Orosházán már volt egy
hasonló gyáruk, és Lengyelországban is építettek egy még
korszerűbbet. Ahol a palackok és a befőttesek úgy bújnak
ki a gépsorból, mint a kiscsibék a tojásból. Nincs már szükség
a fúvócsöves mesterekre.
Gúla József bevallja – amikor 1969-ben az üveggyár
alapításának 75. évfordulóját ünnepelték, nem gondolta
volna, hogy ez lesz a vég. Van egy üvegfúvó szobor a kisvárosban.
Csupa bronz, tökéletes művészi alkotás. Súlya
van, a fémgyűjtők se birkóznának meg vele. József ma
elsétál oda. Egy szál virágot vagy mécsest visz. Próbálja
elfelejteni, amit már régen tud. Üveghegy már csak a
mesében van.
