Nem tegnap volt. Mi már 1968 telén kezdtük keresni azokat a belvárosi boltvezetőket, akik majd márciusban hajlandók az érettségi tablónkat kitenni a kirakatba. Emlékeim szerint nem volt egyszerű feladat. Minden üzletben volt már valakinek a valakije aki megelőzött minket. Ezt úgy hárították, hogy egy egy ilyen nagy valami eltakarná az árujukat. Ezzel ráztak kel minket. Hiába mondogattuk, hogy ahol tabló is volt ott nő, sőt fokozódik a vitrin iránti érdeklődés. Végül a Kazinczy Ferenc könyvesboltba tettük ki, ott is a főutcai frontra. Szuper hely volt. Ha éppen nem nézegettem, az ablakunkból lestem, hogy ki gusztál minket. Megjegyzem a mi tablónk egyedülálló volt. Két egymáshoz illesztett nagy palára ragasztották a képeinket. Egyenruhában, magyaros, zsinórosban feszítettünk mint Csurka Pista bácsiék a parlamentben. Fábián Pista osztálytársunk zakójában fényképeztek mindannyiunkat. Így aztán a mellbőség szabványosra sikeredett. Van képem a tablónkról, hamarosan ezt is felrakom. Addig is elmondom, a helyzet változatlan . Nem minden boltos ad helyet a kirakatban – tehát működik a régi beidegződés. Baráti alapon, személyes kapcsolatok révén működik a hagyomány. Ennyire, ezek a képek a belvárosban készültek. Most utólag visszagondolva – nem is olyan véletlenszerűen kerülnek fel a képeink a tablóra. Van abban valami mondanivaló, hogy ki ki mellett feszít, négy év elteltével. Nem abc sorrendben vagyunk a tablón. Akik ezt kasírozzák egyben valamit üzennek, jeleznek is a képeink összeválogatásával. A lényeg, hogy mindenki befelé nézzen. Ne kacsintsunk ki a tablóról.
