Új kategória  – a Gyászhírek . A valóság, félévszázados napilapos múltam alapján ki merem mondani: az idősebbek a gyászközleményekkel és a sporttal kezdik az olvasást. Sokan úgy tartják, ezek a rovatok nélkül a lap is kimúlna. Ilyen földhözragadt természetünk van. Egyszer utána néztem, hogy vajon más országokban miként kezelik ezeket a híreket. Úgy két évtizede a Velence melletti  kisvárosokban más a szokás. Minden utcasarkon falragaszok hirdetik, hogy ki hunyt el és mikor lesz a búcsúztatása. Érdekes volt látni, hogy az utcák elején végén milyen fekete keretes tacepaok csüngtek.

Vidéken manapság az önkormányzati hirdetőfalon olvashatók mindezek. Arról is tudok, hogy van Amerikában egy kisváros, amelyben meghonosították a magadnak írt napilapot. Minden polgár beküldi a véleményét. S beérkezési sorrendben le is hozzák a cikkeket. Csak egy szerkesztőjük van. Itt viszont minden családnak jár a lap – jut eszembe hát Miskolcon is majdnem ez a módi – csak drágább változatban. Jómagam meg azon gondolkodom, miként lehetne ezt a fajta szolgáltatást egy pozitívabb szellemben kiszélesíteni. Egyszer már megcsináltam, nagy sikerrel.

A Déli Hírlapban minden héten megírtuk – ki hunyt el, de azt is, hogy kik születtek. Sőt később még azt is, hogy kik fogadtak egymásnak örök hűséget. Az anyakönyvi hivatal kiadta ezeket az információkat. Akkoriban a személyiségi jogok felelőse azt mondta – aki akarja megtilthatja az adatainak a nyilvánosságra hozatalát.

Aki ezt nem teszi meg magára vessen. Különben a donorkérdésben is hasonló az álláspont. Életében bárki rendelkezhet a szervei sorsáról, utólag viszont már nincs beleszólása. Ez ugye világos. Tehát ha valaki azt mondja az imádottjának – a szívem a Tiéd – vigyázzon a szaván foghatják.