Elhunyt dr. Lyocsa János a Diósgyőri Kórház nyugalmazott főigazgatója

„Ezerkilencszázkilencvenben lett dr. Lyócsa János a miskolci Diósgyőri Kórház igazgatója, s 10 éven keresztül vezette az intézményt. Most a kórház rendelőintézetében dolgozó belgyógyász főorvossal pályafutásáról, a kórház élén eltöltött egy évtized tapasztalatairól beszélgettünk.

– Sok fiatal csak az utolsó pillanatban tudja eldönteni, milyen pályát is válasszon magának. Ön is így volt ezzel?

– Nem, én már óvodás koromban is orvos akartam lenni. Hogy miért, nem tudom, hiszen doktor nem volt a családunkban. A gyógyítás iránti vonzalmamban esetleg szerepet játszhatott, hogy miskolctapolcai családi házunkban gyakran nyaraltak a Reanal gyógyszergyár dolgozói: talán miattuk határozhattam így, hogy orvoslásra adom a fejem.

– A döntés tehát korán megvolt. Semmi sem menthette meg korán kiválasztott pályájától?

– A Földes Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, majd jelentkeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Az első két nekifutásom ugyan nem volt sikeres, de harmadszorra felvettek. Egyébként az addig eltelt két év üresjárat sem volt igazán üresjárat, ez idő alatt a megyei kórházban dolgoztam műtősként. Nagyon sok tapasztalatot szereztem azok alatt a hónapok alatt.

– Elvégezte az egyetemet, majd a Vasgyári (mostani nevén a Diósgyőri) Kórházban kezdett el dolgozni. Miért pont ott?

– A legendás dr. Szabó István, aki akkoriban a Miskolci Tanács Egészségügyi Osztályának vezetője volt, kijelentette: a Vasgyári Kórházban mind engem, mind pedig kórboncnok feleségemet fogadni tudják, ráadásul egy szövetkezeti lakást is ki tudnak utalni nekünk. Főleg ez utóbbi játszott nagy szerepet döntésünkben. 1973-ban tehát munkába álltunk: a feleségem a patológián, én pedig a belgyógyászaton, osztályos orvosként.

– Meddig?

– 1981-ig dolgoztam a belgyógyászaton, de közben az akkori Lenin Kohászati Művekben is üzemorvoskodtam, sőt, mentőztem is. 1981-ben aztán kineveztek a kórház üzemegészségügyet irányító igazgatóhelyettesévé, de a mentőzést 1-2 évig még tovább vittem. Ez volt a hobbim.

Kilenc évig tartott igazgatóhelyetteskedése, aztán a rendszerváltás utáni első szabad kórházigazgató-választáson önt választották meg az intézmény élére.

– Hogyan élte meg az átalakulást?

– Nehezen. Az addig megszokottak gyökeresen megváltoztak. Megszűntek az adakozások, kezdetét vette a vadkapitalizmus. Átalakult a finanszírozás (a biztosító a teljesítmény alapján küldte a pénzt), tehát harcolni kellett a betegekért. Az egészségügy privatizációja a háziorvosi rendszer reformjától eltekintve nem történt meg, s máig is ezt nyögik a kórházak. Alapvetően azt hiszem az a baj, hogy az ’90 óta hivatalban lévő népjóléti, illetve egészségügyi miniszterek többnyire nem tudták kellőképpen érvényesíteni az egészségügyi ágazat érdekeit a kormányban. Kivételt talán csak Szabó György jelentett, akit máig a legjobb miniszternek tartok az eddigi öt közül.

– Egy évtizedet eltölteni kórházigazgatóként hosszú idő. Kudarcai? Sikerei?

– Voltak. Szomorú voltam például, hogy az ágyszámleépítési programból rosszul jöttünk ki, hiszen nálunk például (talán ezzel az egyetlen kórház voltunk a megyében) egy jól működő osztályt, a fül-orr-gégészetet is, megszüntettek racionalizálásra hivatkozva. Ugyanakkor örülök annak, hogy amit 1990-ben vállaltam, sikerült teljesíteni. Ma már van a Diósgyőri Kórházban komputertomográf, mammográf, ultrahang-diagnosztika, s úgy érzem, szakmailag ütőképes csapatot hagytam utódomra.

– Sokakat meglepett, amikor idén márciusban hirtelen lemondott. Miért állt fel?

– Sokat vártunk az új kormánytól. ’98-ban Orbán Viktor személyesen ígérte meg, hogy a két miskolci kórház összevonásából nem lesz semmi. ’99 őszén azonban már láttam, hogy megtették az előkészületeket az Erzsébet Egészségügyi Központ létrehozására, s ekkor úgy döntöttem: ebben már nem veszek részt.

– Ennyire ellenzi a tervezetet?

– Örültem Orbán Viktor ígéretének, hiszen mindig úgy vélem, hogy az Erzsébet Egészségügyi Központ megalakításával egy vízfejet hozna létre az önkormányzat. Miskolcon az elmúlt évtizedekben többször kísérleteztek már kórházösszevonással: a 60-as években a megyei és a városi kórházat vonták közös irányítás alá, a 70-es években pedig az akkori tüdőkórház került a Semmelweishez. Egyik akció sem lett sikeres, mindkétszer felülvizsgálta döntéseit a tanács.

– Tehát vette a kalapját. Jelenleg mivel foglalkozik?

–Egyelőre a Diósgyőri Kórház rendelőintézetében dolgozom, de azt hiszem, már nem sokáig. A fizetésemből ugyanis csak a vezetői pótlék került ki, a többi maradt. Márpedig melyik egészségügyi intézménynek kell manapság egy „túlfizetett” orvos?

– Hogyan tovább?

-Nem aggódom, biztosan el tudok majd helyezkedni. Megvan még az orvosi diplomám… ”