Tóth Benjámin élete végéig az egyik legfelkészültebb, legismertebb társadalmi szónok volt a városban. A hitehagyott elhunytak még éltűkben felkérik a búcsúztatásukra. Egyszemélyes intézmény. A húszperces könnyfakasztó beszéd ára hatszáz és nyolcszáz forint között mozog. Ha szerencséje van, az ezresből nem kérnek vissza. Táskamagnóján legalább harmincféle gyászzenét őriz. Beszéde előtt és után gombnyomásra csendül fel a kiválasztott gyászinduló. Egyszer kazettát téveszt, és egy ihaj-csuhaj-sose-halunk-meg-féle zeneszám hallatszik. Megbocsátják neki, ugyanúgy, mint amikor elírja az egyik fellépésének dátumát és a felháborodott hozzátartozók a lakásán dörömbölnek. Szégyenében ruhástól az ágyba bújik, lázas betegséget szimulál.
A megértő rokonság ebben az állapotában támogatja ki a temetőbe. Az egyetlen földi igazság: a halál. Nem ismer kivételt, és sajnos, sokszor felfoghatatlan dolgokat művel. Amikor a szülőszobában a természetes sorrendet felrúgva fiatalokat ragad el. A hit ereje tán könnyebbé – de elfogadhatóvá mégsem – szelídíti az elkerülhetetlen elmúlást. Az élet alkonyán egyre gyakrabban járunk temetésre. A telefonomban mind több barát, ismerős már soha ki nem csengő számát kell törölnöm. Koncz Tamás, a miskolci Pietas Temetkezés Vállalat tulajdonosa amatőr néprajzosként, felkent szociológusként tanulmányozza a halállal kapcsolatos viszonyunk változásait. Már faluhelyen sem spájzolják be a koporsót. Korábban előre megvették és a padláson őrizték. Volt, aki kipróbálta, pihent benne kicsit. Szoktatta magát, barátkozott majdani lakhelyével. Manapság egyszerűbb az öregek gondolkodása. Összekuporgatják a pénzt a temetésükre. Sőt, újabban, aki csak teheti, még a síremlékét is megcsináltatja, mert nem szeretne maga után anyagi gondot hagyni a szeretteire. Persze, nem mindenki engedheti meg magának ezt az előrelátást. Egyre több az olyan temetés, amit a hozzátartozók hiánya miatt az önkormányzatnak kell állnia. Megesik, hogy lelketlen emberek a kórház hűtőkamrájában felejtik a hozzátartozójukat.
Sok hajléktalan végtisztességét is a közösségnek kell állnia. Kevesen tudják, hogy az otthonukban elhunytakat az orvosi vizsgálatot követő hat-tizenkét órán belül el kell szállítani a temetkezési helyre, vagy ha boncolást írnak elő, a kórházba. A sokat emlegetett és vitatott szociális temetkezési rendelet életbeléptetését jó három évvel elhalasztották. Annyi nehezen értelmezhető szabályozást tartalmazott, hogy újra kell fogalmazni. Lehangoló és egyben megvalósíthatatlan része volt, hogy költségcsökkentés céljából az elhunyt családja is kiáshatja a sírt. A jogszabály alkotói megfeledkeztek arról, hogy munkavédelmi szempontból ez az egyik legveszélyesebb feladat. A közelmúltban, a Debrecenben megtartott sírásó versenyen – igen, ne tessék csodálkozni, ilyen is van – bebizonyosodott, micsoda szakértelmet igényel egy minden tekintetben megfelelő gödör biztonságos kivájása… Manapság a hamvasztás a legolcsóbb. Mivel már Miskolc húsz kilométeres körzetében két kemence üzemel – a Kerékgyártó és a Gyöngyösi cégé –, a hozzátartozók, ha akarják, végigasszisztálhatják ezt a borzalmat. Majd urnában megkapják a maradványokat, amit sokan aztán otthon őriznek.
Vagy egy megfelelő helyen szétszórják a hamvakat. Emlékezetes eset, hogy egy miskolci hölgy az édesapja maradványait a tapolcai tó köré hintette, mert elmondása szerint a papa nagyon szeretett arrafelé sétálgatni. Debrecenben mindössze két temető van, míg Miskolcon rekordszámú, összesen huszonegy. Ezek közül néhány már betelt. A mindenszentek és a halottak napjára valamennyit kitakarították. Esténként gyertyák és mécsesek fényében csillognak. Tóth Benjámin, a Diósgyőri Gépgyár hajdani művezetője és szeretett felesége, Borika idősebb lányukkal, Évikével már az árnyas Perecesi temetőben nyugszanak.
Ott, ahol Béni bácsi valamikor sok száz elhunytról emlékezett meg. Most talán így, együtt kibeszélhetik, elégedettek-e a méltatásukkal…
