Rám jár rúd az idén is.
Harmadszorra műtenek,
igazán nem nagy dolog, csupán három órát kell tátani
a számat. Különben is ez az
erősségem. Zöld takaróval
terítenek le, ám így is tűzi
a fejemet a szoláriumszerű,
erős fény. Érzem a számban
a vér sós ízét, hiába minden
érzéstelenítő, amikor a fúró
agyamig hatoló légkalapácsként rezonál a csontomban.
Soha jobbkor, ilyenkor érdemes a valóságtól elmenekülve, legalább alfáig merülni
egy múltidéző meditációba.
A Villanyrendőr melletti
lakásunk ablaka éppen Rabin Lajos vizsgázott fogász
Napsugár cukrászda feletti
rendelőjére néz. Látom, délutánonként egymásnak adják a széket a dagadt arcú
páciensek. Lajos bácsi óránként sziesztázik, kikönyököl az ablakon, s ahányszor
meglátjuk egymást, visszaköszön és integet. Végül a
sorsát senki se kerüli el, egyszer-kétszer magam is ficergek a Dominátor márkájú
kezelőszékében. Szép nagy
ember, hentes kezeivel egy
rántásra szabadít meg egy
fájós fogamtól. Hallom a recsegést, ropogást, de hatalmas sóhajjal könnyebbülök
meg. Nem áll el a vérzés, drága édesanyám még kétszer
kétségbeesetten visszavisz.
Lajos bácsi megsokallja, hatvan forintért nem jár nekem
a tampon, vegyünk vattát, és
tanácsolja, aludjak ülve, magas párnán.
Ma már tudom az igazságot. Lajos bácsi vizsgázott
fogászként húzhatott és akár
pótfogat is készíthetett, de
nem értett a szájsebészethez.
Nem varrhatott.
Most mazsolázok az emlékeim között, ha jól tudom
Miskolcon rajta kívül Gömöri Tibor és Buday László volt
doktori cím nélküli ismert
fogász. Dr. Komlóssy Attila
barátom sebész, mentőorvos
és fogorvos, nálamnál jobban
tudja, miként is praktizálhattak fogászként a korábbi
fogtechnikusok. Még a múlt
század elején, akárcsak mostanában, kevés volt a szakképzett orvos, így lehetőséget
kaptak a fogtechnikusok a
közvetlen szájba történő beavatkozásokhoz. Egyébként
a fogpótlásokat készítő mesterek számára még a középiskolai végzettség sem volt előírva. Elvégre ők nem nagyon
diagnosztizáltak, nekik csak
a mintavétel alapján kellett
a protkókat vagy a hidakat
megcsinálni. Míg Rabin Lajos rendelhetett is a Csabai
kapui SZTK második emeletén, addig Szigeti József fogtechnikus csak a próbák idején lapogathatott a betegek
szájában.
A második világháború és
az ötvenhatos forradalom
után egyaránt megcsappan a
fogorvosok száma az országban. Régiónkban, Miskolcon
– Attila szerint – alig voltak
vagy huszonöten. Így aztán
szükségszerű volt, hogy a tehetséges, gyakorlott fogtechnikusok is ringbe szálljanak.
Vidéken szinte alig ismerték
a fogorvosi szakellátást. Magam is emlékszem, Mezőcsáton a hetvenes években Kalász doktor úr körzeti orvosi
táskájából sosem hiányzott a
markos fogó. Két csavarintással bárkinek kikapta a kisüstivel érzéstelenített fájósát.
Egyébként kevesen tudják,
hogy a fogorvosi szakképzési rend szinte folyamatosan
változik. Jelenleg éppen ez az
az orvosi hivatás, amely már
az egyetemi évek kezdetétől
szakosított. Egyébként, amikor már a körzeti orvosok ellátási rendjébe szakápolók is
kerestetnek, érdemes lenne
újragondolni a vizsgázott fogászok újraképzését is.
Hogy mit tudtak, tudhattak a miskolci vizsgázott
fogászok, arról mindenki
elismerően emlékezik. Valamennyien a fogpótlásban
jeleskedtek, hiszen ez volt az
alapképzettségük. Ha kellett,
tömtek is, de azokkal a régi,
lábbal hajthatós alacsony
fordulatszámú masinákkal
alaposan megkínozták a betegeket. A ma már meghonosodott gyökérkezelést és a
különleges szájsebészeti beavatkozásokat pedig soha
nem ismerhették meg.
Ám mindannyian ügyes
kezűek voltak, Attila édesapja, Komlóssy József doktor
úr, a szakma egyik legismertebb ikonja is barátjára, Buday úrra, a fogtechnikusára
bízta a saját fogait. Mi sem
bizonyíthatja jobban, megesik, hogy a fogorvosnak is
hasogathat a güzüje. S ilyenkor akár egy vizsgázott fogászmester is megmenthet a
kínok kínjától.
Szántó István
