Az ünnepség ceremóniamestere Gyürke Kata, a MÚOSZ elnökségi tagja volt.
A bevezető-köszöntő beszédet Kocsi Ilona, a MÚOSZ elnöke tartotta. Szomorú, de valós képet vázolt fel a magyar sajtó mai helyzetéről, szavaiból ugyanakkor némi bizakodást is ki lehetett hallani:
„A sokoldalú tájékoztatás jogát Magyarországon törvény, alaptörvény garantálja. Szavakban. A valóság egészen más. És ebben az egészen más valóságban mégis megszületnek azok a remekművek, amelyek leleplezik, milyen országban is élünk valójában. Hogy milyen óriási ellentmondás feszül a szavak és a tettek között. Nálunk semmi sem az, aminek látszik. A nemzeti együttműködés rendszere például mindent jelent, csak együttműködést nem: kirekesztést hozott, és egyesek érdemen felüli meggazdagodását, gátlástalan dőzsölését. Iszonyú munka van egy-egy leleleplező cikk, riport, interjú mögött! Sokan belefáradnak a reménytelennek tűnő küzdelembe, vagy abba, hogy nincs következménye az óriási erőbedobással, sokheti munkával megírt oknyomozó cikknek. De mindig van, aki beáll a sorba, aki új energiával folytatja az elődök munkáját.”
A MÚOSZ az esemény ünnepi szónokának dr. Martin József Péter közgazdászt, szociológust, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatóját kérte fel, aki 2003 és 2009 között a Figyelő című hetilap főszerkesztőjeként dolgozott. Irányítása alatt 2006-ban a Figyelő szerkesztőségét Pulitzer-emlékdíjjal tüntették ki. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák és Egybegyűltek!
Azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy tartsak köszöntő beszédet az 1848-es forradalom évfordulója alkalmából rendezett sajtónapi ünnepségen. Ennek nagy örömmel teszek eleget.
A liberális demokrácia elkötelezett híveként – a Transparency International magyarországi vezetőjeként, és korábbi újságíróként és lapszerkesztőként is – rendkívül fontosnak tartom a médiaszabadságot, és aggódva figyelem, miként hanyatlik ez az alapvető jog Magyarországon. A Transparency Magyarország régóta, két programon keresztül – külföldi követségek szponzorációját elfogadva – támogatja az oknyomozó újságírást. Tesszük ezt azért, mert meggyőződésünk, hogy a sajtószabadság a demokrácia egyik sarokköve.
Mint azt Alexis de Tocqueville a Demokrácia Amerikában című korszakos művében írta tizenhárom évvel az 1848-as magyar forradalom előtt: „A népfelség és a sajtószabadság szervesen összefüggő dolgok.”
És nemcsak az igaz, hogy a média szabadsága a demokrácia egyik sarokköve, hanem az is, hogy a sajtószabadság hiánya és a korrupció kéz a kézben járnak. A szabad média kétfajta szerepet tölt be a korrupció csökkentésében: egyfelől lehetővé teszi a sokoldalú informálódást, másfelől ellenőrzi a hatalmon lévőket. Demokratikus körülmények között a visszaélések leleplezése elriaszthatja a potenciális elkövetőket a korrupciótól. A média sokszínűsége és az információhoz való minél teljesebb körű hozzáférés ugyanakkor hozzájárulhat a demokrácia kiteljesedéséhez és a korrupció visszaszorításához.
Magyarországon ennek sajnos éppen az ellenkezője történt az elmúlt évtizedben. A sajtószabadság és a korrupció egymást erősítve hanyatlott. Minden mértékadó nemzetközi felmérés és kutatás, így a Transparency International és a Freedom House adatai szerint is, Magyarország az Európai Unióban az erős korrupciós fertőzöttségű és az úgynevezett „félig szabad” médiarendszerrel rendelkező országok közé tartozik. A TI Korrupció Érzékelési Indexe szerint hazánk két éve az unió legkorruptabb tagja. S nem tudjuk, csúszunk-e tovább a lejtőn, mert trendfordulót sem a sajtószabadág, sem pedig a korrupció elleni küzdelem terén nem tapasztalunk.
„Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését” – cseng a fülünkbe ilyenkor, március idusán a ’48-as forradalmárok 12 pontjának első passzusa. Az eltelt 176 évben a magyar történelem alakítói sokszor gondoskodtak arról, hogy a cenzúramentes sajtószabadságra inkább ideaként, mintsem beteljesült valóságként tekintsünk.
1848 óta, néhány évtizedtől eltekintve, a médiaszabadág ostrom alatt állt, és sajnos – nyilván más módon, mint az évtizedes diktatúrákban, de mégis – így van ez most is. Az egykori közszolgálati média pártpropaganda-üzemmódba állítása, az állami intézményrendszer foglyul ejtése a kormány és a hozzá közeli üzleti körök által, a központosított korrupció, a kormányközeli oligarcháknak átjátszott tévék, rádiók, lapok, továbbá a hirdetési piac szélsőséges torzítása – ezek mind-mind olyan tényezők, amelyek alapjaiban veszélyeztetik a média szabadságát, és ezáltal a demokrácia egészséges működését.
A sajtószabadság modern értelmezésben már nem egyszerűsíthető le a kifejezés szabadságára, így túlmutat azon, hogy – úgymond – „lehet bírálni a kormányt”. A médiaszabadságot mai világunkban leginkább a sokszínűség és az egyenlő hozzáférés mozdítják elő. Ehhez pártatlan szabályozásra, független médiahatóságra és kiegyenlített, piaci viszonyokra lenne szükség. Ám a magyar médiarendszerből mindezek hiányoznak.
„Sajtó dolgában nincs reális középút szolgaság és szabadság között” – írta Tocqueville az idézett művében, és hát a magyar médiarendszer mostanság nem a szabadság felé törekszik. A Mérték Médiaelemző Műhely legfrissebb adatai szerint a médiapiac közéleti és hírszegmensében – nettó árbevétel szerint – a független médiumok aránya mindössze 20 százalékot tesz ki, miközben az állami, valamint a kormányhoz köthető magánmédiumok részaránya összesen 75 százalék.
„A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik” – ez volt a vezérmondata a Munkások Ujságjának, amelyet Táncsics Mihály alapított kiszabadítását követően, közvetlenül a forradalmi napok után. Vajon a mai NER-kormány nem fordítva gondolja-e, vagyis úgy, hogy az ország van érte? A kérdés persze költői. A mai rezsim fő szervezőereje a lojalitás: aki hű – főleg, ha még szolga is –, az más elbírálás alá esik, és több lehetőséghez jut, mint aki ellenáll. A függetlenek, és pláne az ellenállók, egyelőre kevesebben vannak – és Táncsics szavajárásával, nem „intézkednek”.
Nem intézkednek, mert a rendszer olyan viszonyokat alakított ki, amelyek – részben – ismerősek a magyar történelemből. A mutyizás és kiskapuzás és a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitás, az apátia és az egyéni egérutak keresése az embereket inkább megalkuvásra készteti, mintsem bármiféle ellenállásra, vagy legalábbis civil – értsd polgári – kurázsi gyakorlására. Az Európai Unió közvéleménykutató cégének, az Eurobarometernek a tavalyi adata szerint a magyar emberek 57 százaléka szerint a korrupció elfogadható. Eközben tízből csaknem kilenc honfitársunk gondolja azt, hogy a „korrupció rendkívül elterjedt” Magyarországon. Mindkét adat bőven meghaladja az uniós átlagot.
No de ünnepelni jöttünk a forradalom évfordulóját! Ha valamikor, akkor ezekben a napokban ne temessük el a magyar sajtószabadságot és demokráciát!
A nem túl rózsás körülmények dacára ugyanis működnek független szerkesztőségek, és születnek magas színvonalú cikkek, köztük valódi hatást kiváltó oknyomozó írások is. A minapi kegyelmi botrány is megmutatta, hogy van még tartalék a megmaradt független sajtóban. És azt is, hogy szabad média létezhet nem demokratikus körülmények között is.
Ehhez alapvetően három dologra van szükség: szakmaiságra, tisztességre és civil kurázsira.
Ezekből kívánok minél többet az újságíró kollégáknak, minden szabadságszerető honfitársunknak, magunknak, Magyarországnak!
Köszönöm a figyelmet!
Sajtónapi ünnepségünk minden évben lehetőséget ad arra, hogy díjakat, kitüntetéseket adjunk át kiváló újságíróinknak. A MÚOSZ Elnöksége és Választmánya 1978-ban határozta el, hogy több évtizedes újságírói pályafutásuk alatt érdemes és kiemelkedő munkát végzett kollégáinknak életművük elismeréseként Aranytollat adományoz. Egy 2021-es módosítás után az Aranytoll Életmű-díj nevet kapta ez a kitüntetés. A díjat minden évben a Magyar Sajtó Napján adjuk át az Aranytoll Bizottság javaslata és a szövetség elnökségének közös döntése alapján. Idén 30 ajánlás érkezett, közülük ma öten vehették át a díjat.
Az Aranytoll Életmű-díjakat Kocsi Ilona, a MÚOSZ elnöke és Szále László, az Aranytoll Bizottság elnöke adta át.
Aranytoll Életmű-díjban részesültek:
- Lengyel Nagy Anna
- Benda László
- Kardos Ernő
- Nemes Gábor
- Szenkovits Péter
Minden díjazottat egy pályatársa méltatott. Laudációjukat az alábbiakban olvashatják.
LENGYEL NAGY ANNA
Egyszerre kaptuk meg a Táncsics-díjat, Andrásfalvy Bertalan adta át, ebből sejthető, hogy ez nem mostanában történt. Megjegyzem: sok ok miatt mostanában nem is lehetett volna. Pedig Lengyel Nagy Anna nem politizál direkt módon, publicisztikák környékére sem megy, ő olyasmivel foglalkozik, amivel – legalábbis azon színvonalon, ahogy azt ő teszi – kevesen. Anna írásai ugyanis emberekről szólnak. Emberi sorsokról. Képes a mindennapok nyelvére lefordítani az örökzöld közhelyet, miszerint mindenki élete kész regény. Szűkebb pátriánk zegzugos történelme erre különösen alkalmas, de a feltáráshoz nélkülözhetetlen Lengyel Nagy Anna egész személyisége, kíváncsisága, empátiája – amely sohasem tolakodó, nem a poénvadászok módszereivel akar a dolgok mélyére hatolni. Komótos, ráér, lelkileg tud ráhangolódni alanyára, hogy sokszor maguk a szereplők is meglepődnek azon, hogy végül is mit éltek ők át, miféle erő, tisztesség és kitartás kellett ahhoz, hogy a maguk számára fel tudjanak mutatni némi sikert, vagy éppen totális kudarcot, amelyen képesek voltak úrrá lenni. A Magyar Rádióban hosszú évekig futó Embermesék című műsorában a módos menedzser zuhanásától a nincstelenek örömszilánkjaiig rengeteg minden állt össze sorsokká, ismeretlenek váltak ismerőseinkké. Lengyel Nagy Annának a legkisebb szikra is elég ahhoz, hogy tüzet csiholjon. A mutatvány akár egy bűvészé – ebben ti nem láttatok semmit, de nézzétek, mit rejt egy élet, miféle titkokat hoz felszínre akár egy néhány szavas hirdetés is! Sok riporter kedvenc terepe a hirdetések világa, ő azonban itt sem csupán a különlegességre hajt, hanem azt a színes, néha racionálisan szinte megfoghatatlan villanást, történetet, szenvedélyt, hobbit fedezi fel, amely a magányból, a vívódásokból és élményhiányból vezet a szokatlanhoz, a megejtőhöz.
Anna kíváncsiságának azonban van egy másik aspektusa is: az utazás. Ám azt sem úgy űzi, ahogy mi, kényelmesen, öregecskén. Ő elmerül. Búvárként vagy hátizsákos turistaként, egyre megy. Vele mindig történik valami. Birtokában van annak a ritka tudománynak, hogy miként lehet kis pénzből egészen közel férkőzni egy ország szívveréséhez, speciális jellemzőihez, amelyek nemcsak tüneményes természeti szépségekben, műemlékekben mutatkoznak meg. Lengyel Nagy Anna nemcsak beszélgetni, de írni is nagyon tud – erről mostanában leginkább a 24.hu-n futó anyagai, valamint az Annacsavar címet viselő blogja tanúskodik. A lényeg: Annát immár sok-sok éve a valóság emberi részletei izgatják, s ezt az izgalmat páratlan elhivatottsággal osztja meg velünk, talán azért is, hogy végre másszunk már ki saját, külön bejáratú fásultságunkból, közönyünkből, felszított és hatásosan karbantartott utálatainkból, ismerjük, netán kedveljük meg jobban egymást. Hallgassunk rá, próbáljuk meg.
Tamás Ervin, a Népszabadság volt főszerkesztő-helyettese
BENDA LÁSZLÓ
Benda László a(z elsősorban elektronikus) külpolitikai újságírás igazi ikonja. Lényegében műfajteremtő, amennyiben a Kínáról, Délkelet-Ázsiáról, Észak-Koreáról szóló rendkívül tartalmas és informatív anyagai bizonyos háttérinformációk, sőt eligazító újságírói állásfoglalás nélkül aligha lettek volna érthetők a magyar közönség számára, így soha nem elfogultan, de a magyar szemüveget az orrán hagyva nem idegenkedett attól, hogy a véleményét, az értékítéleteit is érzékeltetve tárja a befogadó közönség elé a tényeket.
A mai ötvenes, kora hatvanas érdeklődő szakmai korosztály már abban nőtt fel, hogy Benda László van. Híradóban, Panorámában, külpolitikai témájú műsorokban, önálló interjúkban, riportfilmekben, sőt, olykor riportsorozatokban. Van, méghozzá határozott személyiségként, nem tolakodó, nem magát menedzselő tájékoztatóként, megalapozott, kimagasló tudással, felkészültséggel, hozzáértéssel. Bármihez nyúlt – akár kedvenc Ázsiáján kívül is, ha úgy hozta a szakmai sors – maradandót, elismerésre méltót tett le az asztalra.
A tévés riporterről és szakkommentátorról, rádiós személyiségről évtizedek óta tudjuk, hogy kiválóan ír. Napilapok, szakmai folyóiratok, olyan nagy presztízsű kiadványok, mint az Élet és Irodalom, mostanában pedig a legigényesebb digitális (internetes) felületek is büszkék, ha Benda László egy-egy írását publikálhatják.
Ma is aktív. Hol itt, hol ott bukkannak fel írásai, anyagai, de a mostani bázisa az online térbe szorult Klubrádió, ahol az egykori Kossuth Rádió legendás hétvégi műsorát, a 30 perc alatt a Föld körült alapul véve (és egyben életre hívva) készít kiváló, a hallgatóság körében népszerű összeállításokat. Fontos részlet: Benda Lászlót elnökségén keresztül a Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztály, továbbá annak három (maga is aranytollas) tagja ajánlotta az életműdíjra.
M. Lengyel László, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke
KARDOS ERNŐ
Az Aranytoll-laudáció eleve reménytelen vállalkozás, hiszen több évtizedes életművet kellene összefoglalni néhány percben, az én esetemben ez még nehezítve van azzal, hogy Kardos Ernő nemcsak a kollégám már évtizedek óta, de talán nem cáfol meg, ha azt mondom, a barátom is. Olyan komoly a kapcsolatunk, hogy mi már gyűlöltük is egymást. Igaz, ez csak néhány elütés, vagy átemelés, vagy rövidítés miatt volt, és persze csak percekig, és az indulatainkat mindig otthagytuk a teniszpályán…
Most jut eszembe, én már sokszor mondtam laudációt Ernőnek, személyesen, amikor a pályán beszélgettünk arról, hogy mit is kéne még most csinálnia, mert valahogy sehogy sem tudunk leállni. Nagyjából, visszamondtam az életútját, és szembesítettem azzal, hogy már messze túlteljesítette, amire ezen a pályán a legjobbak is csak titokban vágynak. Ernő, szoktam mondani neki, mit akarsz még? Voltál – a még tisztességes – MTV Híradó főszerkesztője, A szólás szabadsága főszerkesztője, A Jó estét Magyarország, Jó reggelt Magyarország főszerkesztője, az Este főszerkesztője, azzal is Pulitzer-emlékdíjas, előtte a Krónika főszerkesztője, az év parlamenti tudósítója, a 168 óra sztárriportere, fantasztikus interjúk szerzője a Mozgó Világban, a Heti Világgazdaságban, az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban és így tovább.
Amit nem szoktam mondani, de most mondom, Ernő talán az egyetlen ebben a merítésben, akinek soha nem szállt a fejébe a hatalom. Kiforgatva a szópárt, soha nem szállt a fejébe a hatalom abban az értelemben sem, hogy alávetette volna az aktuális hatalmi akaratnak a saját értékrendjét. Az újságírás mint hivatás, mint küldetés iránti elkötelezettsége tette könnyűvé a választásait. Soha nem kötött elvtelen kompromisszumot, mert szolgálta az ügyet, szemben azokkal, akik a maguk hasznára adták fel az elveiket.
Ezeket az értékeket ismeri el az Aranytoll Bizottság döntése, akik a nagyon komoly versenyben ezt is mérlegelték, amikor úgy döntöttek, kapjon Kardos Ernő is Aranytollat!
Vicsek Ferenc, a MÚOSZ alelnöke
NEMES GÁBOR
Imponáló, amikor Nemes Gábor az oroszországi belpolitikai fejleményekről tudósít a Klubrádióban – egyenesen Barcelonából. Hiába, egy jó moszkvai tudósító nem megy nyugdíjba, nem tud elszabadulni egykori tetthelye vonzásától. Ezen az alapon nyugodt lelkiismerettel beszámolhatna a legújabb lengyelországi, németországi vagy európai uniós történésekről is, hiszen Varsót, Berlint és Brüsszelt is megjárta. Kína már nehezebb ügy, Pekingbe a rádió magyar nyelvű adásának anyanyelvi lektorként delegálták, ám nem érte be ezzel. Rendszeresen tudósította onnan is a Magyar Rádiót. Nem nézték jó szemmel. Túlélte.
Az 1970-es évek végén az efféle határon túli tudósítás nonszensz lett volna. Az internet világában nem az, és ha valaki olyan szenvedéllyel műveli, mint ő, akkor feltehetőleg nem is munka. Vagy ha mégis, akkor is egybevág az érdeklődésével, szenvedélyével. Márpedig Nemes Gábor szenvedélyes tudósító, bárhová vesse is munkáltatója, házassága vagy a sors. Gyógyíthatatlan. Hallgatói, olvasói nagy szerencséjére.
Pontos, precíz, már-már tévedhetetlen. Konokul ragaszkodik a tényekhez. Bár határozott világképe van, kerül minden spekulációt, ideológiai elfogultságot. Nem csupán politikai tudósító, lelkesen számol be kulturális eseményekről, remek érzéke van ahhoz, hogy milyen témákkal lehet érdeklődést kiváltani. Orosz, angol, német, lengyel, spanyol nyelven kiválóan beszél, de boldogul franciául és egyes szláv nyelveken is.
Rátermettsége családi örökség. Édesapja, Nemes János a Magyar Rádió és a Népszabadság berlini, moszkvai tudósítója volt, majd Budapesten a Rundschau főszerkesztője és megújítója. Testvére, János gyermekgyógyász, kardiológus, de szintén gyakran írt a legkülönbözőbb sajtótermékekbe, például a 168 órába. Gábor Budapesten a Radnóti Gimnáziumban érettségizett, 1971-ben a moszkvai Lomonoszov Egyetemen amerikanisztika szakon végzett, és egy rövid ideig az Országos Tervhivatalban unatkozott. Összesen harminc évet át volt külföldi tudósító, ezzel a szakma rekordere. Fő elismerése a Pulitzer Emlékdíj (1994). A mai naptól a MÚOSZ Aranytoll Életmű-díjas újságírója. Épp úgy, mint édesapja.
Farkas Zoltán, a HVG munkatársa
Mivel Farkas Zoltán nem tudott jelen lenni, laudációja felolvasására Léderer Pált kérte meg, akit ötvenéves barátság fűz Nemes Gáborhoz, ezért örömmel vállalta, hogy Farkas Zoltán „magyar hangja” legyen.
SZENKOVITS PÉTER
Szenkovits Péter 1957-ben született, újságírói pályáját 1983-ban kezdte a Vas Népe szerkesztőségében. Mind a teljesítmény, mind a minőségi munka terén hamarosan a munkatársak élmezőnyébe került. Alaposságára jellemző, hogy kéziratot addig nem adott ki a kezéből, ameddig az információt minden oldalról körbe nem járta, azt le nem ellenőrizte.
A MÚOSZ-ba 1983-ban lépett be, azóta is folyamatosan tagja a szervezetnek.
Dolgozott az MTI szombathelyi szerkesztőségében, később Budapesten, az Esti Hírlapnál. A Tér-Kép című, Nyugat-Dunántúlon megjelenő független hetilap egyik alapító tagja, szerkesztője lett 1988-1991 között.
1991-től tíz éven át vezette a Vas Népe hírrovatát, majd a Kisalföld napilap soproni szerkesztőségét irányította. Hetilapot indított Soproni Ász címmel, majd újra a Vas Népénél dolgozott.
Szenkovits Péter írói pályafutását nem csupán újságcikkek kísérik, hanem a tizennégy eddig megjelent könyve. Kötetei nagy része interjúk gyűjteménye, de írt riporttémában könyvet gyermekének, Budának fogantatásáról és születéséről. A viszontagságos lombikbébi kísérletüket és próbálkozásukat írta meg a Fényemberke című kötetben, de három könyve jelent meg Törőcsik Mariról (2016-ban, 2021-ben, 2023-ban a harmadik, bővített kiadás). Jelenleg nyugállományban van, de most is dolgozik gőzerővel. Riportjait, interjúit a hetente megjelenő szombathelyi kiadású Savaria Fórumban publikálja.
Kedvenc témái közé tartozik a kultúra, a színház. Munkáját mindig az alaposság, a pártatlanság jellemezte.
Benkő Sándor
Benkő Sándor laudációját távollétében Gyürke Kata olvasta fel.
Következő díjunk a Magyar Sajtódíj, amelyet 2019-ben alapított a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Ez olyan szakmai díj, amely a legmagasabb színvonalú újságírói teljesítményt nyújtó sajtómunkások és alkotóközösségek elismerésére hivatott. Évente három díjat adományoz a szövetség.
A Magyar Sajtódíjra bárki – olvasó, kolléga, szerkesztőség, intézmény, szervezet – jelölhet. Jelölt lehet mindenki, aki a magyar sajtóban újságírói munkát végezve a megelőző esztendőben a szakma és a közönség megbecsülését kivívó, kiemelkedő hozzáértésről, hivatástudatról és társadalmi felelősségérzetről tanúskodó alkotás(oka)t hozott létre. A jelöltek közül a MÚOSZ elnöksége által felkért, az újságírás különféle szakterületeinek rangos képviselőiből álló kuratórium választja ki a díjazottakat. Idén 16 jelölés érkezett.
A kuratórium döntése alapján Magyar Sajtódíjat kapott:
- Halmai Katalin
- Ács Dániel
- Az atlatszo.hu szerkesztősége
A díjazottak laudációi:
HALMAI KATALIN
A Népszabadság utolsó pekingi tudósítójával, Krajczár Gyulával találkoztam nemrég, és a szakmánk állapotja feletti szokásos borongás közben egyszer csak azt mondta: a külpolitikai újságírást nem érdemes másként művelni, mint ahogy Halmai Kati teszi. Ott lenni a helyszínen, ismerni mindenkit, érteni mindent, aztán pedig pontosan és jól hírt adni minden fontos történésről. Előbb, mint mások.
Halmai Kati tökéletes külföldi tudósító, és utolsó mohikán is egyben. Akadnak, akik ott vannak ugyan, de egyszerű propagandistának alkalmazzák őket. Mások pedig rég nem lehetnek ott, mert a takarékoskodást a független sajtó minden szegmensében éppen a külföldi posztok felszámolásával kezdték.
Pedig, hogy mennyire fontos a jelenlét, az éppen akkor derült ki, amikor Kati – bár biztos szívesen kihagyta volna az élményt – igazán híres lett. A Népszabadság kivégzése után egy brüsszeli sajtótájékoztatóról Havasi Bertalan tessékelte ki, fitymálón bloggernek nevezve őt, majd Orbán Viktor azon élcelődött, hogy biztosan Soros embere. Ennél élesebben tán soha nem lepleződött le a hatalom rettegése attól, hogy egyszer kénytelen lehet belenézni mindazok szemébe, akiket tönkretett.
Halmai Kati évtizedek óta külpolitikai újságíró. Dolgozott napilapnál és hetilapnál – most a Népszava munkatársa –, kapott szakmai elismeréseket, megtapasztalhatta a kollégák megbecsülését. Az a tény, hogy szaktársai most a Magyar Sajtódíjat is odaítélték neki, csak még világosabbá teszi, mekkora űrt hagy majd maga után, ha a közeljövőben valóra váltja a tervét, és tényleg visszavonul.
N. Kósa Judit, a Népszava rovatvezetője, a díjat odaítélő kuratórium tagja
N. Kósa Judit betegség miatt nem tudott részt venni az ünnepségen, laudációját Gyürke Kata olvasta fel.
ÁCS DÁNIEL, a 444.hu munkatársa
Kevés olyan újságíró van, akiről egyszerre jut eszünkbe húsbavágóan komoly történet, mint például az orosz befolyás Magyarországon, illetve szórakoztató videó, mint amikor egy fesztiválon mutatta be a Csábítás Akadémiáját. Még kevesebb olyan újságíró van, aki képes olyan bonyolult és szerteágazó sztorik feltárására és elmagyarázására, mint a budapesti parkolási rendszerrel való önkormányzati visszaélések. És még ennél is kevesebb olyan újságíró van, aki az általa megtudott információkat nemcsak megérteni, rendszerezni, elmagyarázni, hanem látványosan, érthetően megmutatni is képes.
Ács Dániel az utóbbi több mint egy évtized egyik legjobb oknyomozó riportere és leginkább meghatározó videósa. Az általa készített, 444-en publikált videók az elmúlt években szinte kivétel nélkül nagy hatással voltak a magyar nyilvánosságra. Ezek közül is kiemelkedik A gyilkosok emlékműve című megrázó videó, amely a hegyvidéki turulszobor körüli politikai vitákról és ehhez kapcsolódóan a nyilasok második világháborús rémtetteiről szól. És szintén meg kell említeni egy másik, sokkal inkább a mindennapjainkról szóló a videót, a Valótlanul című filmet, amelyben az elmúlt időszak kormányzati lejáratókampányainak kíméletlen logikáját és hatását mutatja be kollégájával, Plankó Gergellyel.
Ezek a videói a legjobb bizonyítékok, hogy Dani olyan újságíró, aki sosem törődik bele a felszínen lévő magyarázatokba, és képes hónapokon át kitartóan dolgozni az olyan sztorikon, amelyek kíváncsivá teszik. A magyar nyilvánosság nevében kívánom, és hogy még sok-sok dolog keltse fel az érdeklődését, és sok olyan sztorit lássunk tőle, amelyeket újabb és újabb Magyar Sajtódíjakkal ismerhetünk el.
Dull Szabolcs újságíró, a díjat odaítélő kuratórium tagja
Az ATLATSZO.HU szerkesztősége
Az Átlátszó szinte egyidős Magyarország és a magyar sajtó legújabb korszakával. A magyar posztdemokráciával.
Világos, hogy e (posztdem) korszak meghatározó médiaentitása nem utolsósorban első fecske: valamit csinált, bár biztosan nem nyarat. Az induláskor még teljesen újszerű modellje végül – ezt is tudjuk ma már – a posztdem korszak maradványsajtójának mintaként szolgált.
Amikor Bodoky Tamás és társai megalapították oknyomozó szerkesztőségüket, úgy gondolták, hogy amennyire lehet, megpróbálják kiiktatni életükből az addigra vészesen eloligarchásodó magyar gazdaságot, az eloligarchásodásban élenjáró médiabizniszt, és csak az újságírás társadalmi feladataira koncentrálnak, ehhez pedig társadalmi, civil erőforrásokat mozgósítanak. E társadalmi feladatokat a közhellyé koptatott őrkutya metaforával szokták emlegetni: ellenőrizni a hatalmat, elszámoltatni, amivel csak lehet, kinyomozni, előkaparni és bemutatni mindazt, amit szeretne eltitkolni.
Tizenkét éve Bodokyék még aligha sejtették, hogy társadalmi feladatuk ennyi, ennyire fontos és ennyire nehéz lesz. Azt valószínűleg még kevésbé sejtették, hogy a hatalom nemcsak nehezíti majd a munkájukat, nemcsak anyagi és jogi akadályokat állít az újságírók elé, de ahogy telivér autokráciákban szokás, titikosszolgálati módszerekkel, hazug lejáratókampányokkal és más hasonlókkal próbálja elrettenteni őket (mindenkit, aki az ügyeik közelébe merészkedne).
Most föl lehetne sorolni, mi mindent ásott elő az Átlátszó, mi mindent köszönhetünk neki, magánrepülőző, jachtozó miniszterelnöktől lombkoronasétányokig. De ez a díj nem konkrét cikkekkért, sztorikért jár, hanem azért, mert a társadalmi feladatot, amit az Átlátszó magára vállalt, sikeresen és önfeláldozóan végzi, példát mutatva nemcsak a posztdem maradványsajtónak, de a maradványközéletnek is.
Uj Péter, a 444.hu főszerkesztője, a díjat odaítélő kuratórium tagja
A következő díj, amelyet átadtunk, a VASTOLL volt.
A MÚOSZ Elnöksége 2018-ban hozta létre a szövetség Vastoll-díját, amelyet sok évtizedes újságírói munkásságukért és a MÚOSZ iránt tanúsított hűségükért azoknak a tagtársaknak adományozunk, akik betöltötték 90. életévüket.
Idei díjazottjaink:
tagja szövetségünknek. Ők nem tudtak jelen lenni ünnepségünkön, ezt jelezték is előre. A Vastollat természetesen eljuttatjuk hozzájuk, egyúttal megköszönjük hűséges kitartásukat.
Nagy örömünkre szolgált, hogy személyesen vette át a Vastoll-díjat TÁPI OTTÓNÉ, aki 73 éve tagja az újságíró-szövetségnek.
Újságíróiskolát 1950-ben végzett a MÚOSZ Andrássy úti székházában. Ezután gyakornokként dolgozott a Világosságnál, majd a Budapest Lapkiadónál. Később üzemi lapok szerkesztője, munkatársa volt: Hajó- és Darugyár, Chinoin, Május 1. Ruhagyár, Bányagépgyár. Tanult filozófiát, vallástörténetet, közgazdaságtant. Férje kiküldetései során sem tétlenkedett, könyvet írt Peruról és Kínáról. Több évtizeden keresztül volt a MÚOSZ Szociális Bizottságának tagja.
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége 2013 óta – néhány év kihagyással – a Magyar Sajtó Napja alkalmából rendezett ünnepség keretében a MÚOSZ Tiszteletbeli Tagja címet adományozza olyan személyiségeknek, akiknek kiemelkedő és példaadó szakmai és közéleti tevékenységéért ily módon is ki szeretné fejezni elismerését és nagyrabecsülését. idén két új Tiszteletbeli Tagunk lett:
- Lendvai Pál (Paul Lendvai)
- Nádasdy Ádám
Noha egyikük sem tudott személyesen részt venni ünnepségünkön, az arról készült (beszámolónk elején megtalálható) videófelvételen megnézhetik/meghallgathatják a róluk elhangzott méltatást. Nádasdy Ádám pedig áprilisban fogja személyesen átvenni az oklevelet a MÚOSZ elnökétől.
LENDVAI PÁL
Amikor a MÚOSZ elnökségének ülésén szóba került Paul Lendvai neve, merthogy ott lehet első körben javaslatot tenni arra, ki legyen idén szövetségünk Tiszteletbeli Tagja, többen azonnal helyeseltek. A reagálások alapján egyértelmű volt, hogy az elnökség tagjainak fejében – kinek pontosabban, másnak talán csak kontúrosan –, ott vannak Lendvai Pál kimagasló életművének fontos állomásai. A pecsétet a kezdeményezésre a küldöttgyűlés tette, kézfeltartásos szavazással. A kezek erdejéről kellett volna fotót készítenem, hogy elküldjem Lendvai Pálnak.
Azt hiszem, ő az egyetlen magyar, akinek papírja is van arról, hogy élő legenda. 2022. április 26-án az életművéért „élő legendaként” kapta meg a Concordia-díjat az osztrák parlamentben. A Concordia osztrák újságírói díj, amelyet 1998 óta évente ítélnek oda az emberi jogok, a demokrácia és különösen az információ- és sajtószabadság területén dolgozó, kiemelkedő újságíróknak.
Van itt egy dilemma. A MÚOSZ Tiszteletbeli Tagja címet jellemzően nem újságírók szokták kapni, hiszen az indoklásban is az van, hogy az adományozással valakinek a kiemelkedő és példaadó szakmai és közéleti tevékenységét ismeri el a szövetség. De mi van akkor, ha valakit a munkássága, hihetetlenül széles és mély tudása, elemzései, könyvei, az általa vezetett szerkesztőségek, vagyis a kiemelkedő szakmai és közéleti tevékenysége és a kora – hiszen 95 éves – élő legendává tesznek? Úgy tekintettük, nem kizáró ok, ha valaki újságíró. Sőt, az újságíró mesterség számára kitüntetés, hogy Lendvai Pál mindvégig, alapvetően újságírónak tekintette önmagát.
Vicsek Ferenc, a MÚOSZ alelnöke
NÁDASDY ÁDÁM
Aki kicsit is szívén viseli a magyar nyelv alakulását, izgatják a nyelvi lelemények gyökerei, szívesen hallgat előadást a nyelvi hungarikumokról, az biztosan lelkes hallgatója volt Nádasdy Ádám erről szóló rádióműsorainak, vagy szívesen olvasta a Magyar Narancsban a Modern Talking néven futó, több mint 100 részt megélt ismeretterjesztését. Műfordítóként is szívügyének tartja, hogy a magyar változat ne csak az eredeti művet adja vissza, de az olvasóhoz is közeli szókészlettel jelenjen meg. 13 Shakespeare-drámát fordított le újra, ezzel is hozzájárulva e darabok reneszánszához. De korszerűsítette a Csongor és Tündét, a Bánk Bánt, s Az ember tragédiájához magyarázó szöveget tett. Verseket ír, esszé- és novelláskötetei jelentek meg. Izgatják a társadalmi kérdések, gyakran mond véleményt az éppen aktuális politikai kérdésekről is, így a könyvek fóliázásáról, a gyermekvédelmi törvényről, a melegek helyzetéről.
Kocsi Ilona, a MÚOSZ elnöke
Kocsi Ilona laudációját Gyürke Kata olvasta fel.
Ezután került sor a Földes Anna interjú-díj átadására.
Földes Anna előbb az Irodalmi Újság, majd évtizedeken át a Nők Lapja munkatársaként több ezer interjút készített művészekkel, tudósokkal és közemberekkel. Nemcsak művelte az interjúkészítést, de tanította is: 17 éven át a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia igazgatójaként, illetve tanáraként is tevékenykedett. Munkásságát a szakma Rózsa Ferenc-díjjal és Aranytoll-díjjal ismerte el.
A díjra olyan, írásos formában elkészített interjúval lehet pályázni, amely a díjátadást megelőző évben készült és jelent meg a nyomtatott vagy elektronikus sajtóban. A pályázatokat idén is egy – Földes Anna családja által felkért – háromtagú szakmai kuratórium értékelte.
A Földes Anna interjú-díj idei nyertese:
DUDICS EMESE
Dudics Emese interjúja Karikó Katalinnal, az első Nobel-díjas magyar nővel, a Nők Lapja 2023. október 11-i számában.
Minden újságíró két fő ellensége a lapzárta és az átfutás. Gyakran történnek ugyanis fontos események egy-egy cikk megírása után, amelyekre az elkészült cikk még nem tudott utalni vagy rákérdezni. Így járt a Földes Anna interjú-díj 2023. évi nyertese, Dudics Emese is. Akkor készítette két és fél oldalas, képekkel illusztrált interjúját az egy csapásra világhírűvé vált, magyar származású biokémikussal, amikor még nem volt ismert, hogy Katalin egy amerikai férfi kutatóval megosztva fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat fog kapni.
Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy Emesének nem kellett feltennie a közhelyes kérdéseket, amelyekre az olvasók többsége már amúgy is választ kapott a minden más médiumnál gyorsabb internetes forrásokból. Ilyesmikre gondolok: hány órakor szóltak Önnek, mi volt az első gondolata, örült? stb. Volt lehetősége a lényegre koncentrálni, arra, hogy mit tanulhatunk mi, átlagos kémiai ismeretekkel rendelkező emberek Karikó Katalintól. Természetesen nem az RNS működéséről van szó. Abból egy szót sem érthetünk. Számomra Katalin legfőbb üzenete ez: „Életünk első 14 évében szinte minden eldől.” És ezt minden szülőnek, minden politikusnak tudnia kell. De legalábbis kellene!
Anyám, Földes Anna, aki évtizedeken át sok ezernyi interjút készített, kevés természettudóst szólaltatott meg, hiszen szakmája szerint irodalomtörténész és színikritikus volt. De azért a sok évtizednyi Nők Lapja-interjúk között volt egy kiváló beszélgetés a Kanadában élő Selye Jánossal, amely ebbe a kötetbe (Földes Anna: Megismételhetetlen találkozások, Új Világ Kiadó, 2006 – amelyet beszéde végén át is adott Emesének – a szerk.) is bekerült. Selye Életünk és a stressz című könyve 1964-ben jelent meg magyarul, hamar népszerűvé vált, sokan olvasták és idézték. Selye professzor gyakran megfordult Magyarországon, előadásokat tartott, interjúkat adott, és különböző televíziós műsorokban is gyakran szerepelt. A szó legnemesebb értelmében bölcs és szeretni való celeb volt, mint Karikó Katalin.
És végül egy záró mondat: Határtalanul örülök, hogy a Földes Anna interjú-díjat idén első alkalommal a Nők Lapja munkatársa kapja. Ennek a lapnak mindig is volt – és talán ma is van – egyfajta missziója. Tanítani kell az olvasókat. Minél több olvasóhoz jut el a lap, annál fontosabb a köznevelési funkció.
Mihályi Péter, a díj alapítója, Földes Anna fia
A MÚOSZ néhány szakosztálya díjat alapított azért, hogy az adott területen kiemelkedő szakmai munkát végző újságíró kollégák munkáját elismerje, és ezt a megbecsülést az évente odaítélt díjjal kifejezze.
A Magyar Sajtó Napján idén három szakosztály díját adtuk át kuratóriumi döntések alapján.
Elsőként Az Év Gazdasági Újságírója-díjat, amelyet a Gazdasági és Médiatudományi Szakosztály alapított.
A díjazott BÓDIS ANDRÁS, a Válasz Online munkatársa.
Ha az űrből, vagy csak valahonnan messziről, váratlanul érkezne hozzánk egy, amúgy a közélet iránt is érdeklődő látogató, aki szeretné megérteni, hogy mi zajlik a mai Magyarországon, és engem kérne meg, javasoljak neki egy szerzőt, de csak egyet, akinek az írásait elolvasva a lényeget jól érzékelhetné, akkor Bódis András írásait tenném elé. Amúgy magamnak is őt ajánlom, sőt Önöknek is, függetlenül attól, hogy milyen régóta élünk itt.
Bódis András a legérzékenyebb ponton ragadta meg, dokumentálta és tárta fel a Nemzeti Bűnszervezet, vagy barátságosabb címen a Nemzeti Lenyúlás Rendszerének működési mechanizmusát, és regisztrálta a végeredményt. Azt, ahogy a miniszterelnök el akarja fogadtatni a magyar társadalommal, hogy az ő családjának, pontosabban a lánya férjének gazdagodása az egyben az ország gyarapodása. Mondhatni, már a Holdról is látszik, hogy Magyarországból mekkora rész az övék. Amiben Bódis kiemelkedik a maffiaállam sötét ügyleteit leleplezők, tehát amúgy tiszteletre méltó gazdasági újságírók sorából, az a különleges memóriája, az elképesztő kitartása, az a képesség, ahogy napokat képes bújni a cégbíróságon az adatbázisokat, és aztán amit átbogarászott, azt rendbe is rakja a fejében. Nála jobban talán senkinél sincs katalogizálva az egész gazdasági elit, a nevek, a céghálók, és valószínűleg ő az, aki a legjobban átlátja a kapcsolatokat, legyen bármilyen ravasz is az ügyvédek által, összességében talán milliárdokért konstruált bújócska.
Ha lenne rendes ügyészség, ha működnének a demokratikus kontroll intézményei, akkor szerintem ez nem folyhatna így Magyarországon. Akkor már rég kattant volna a bilincs a hatalmukkal visszaélők csuklóján. Az a különleges kattanó hang lehetne az igazi kitüntetés Bódis Andrásnak. Egyelőre azonban be kell érnie Az év gazdasági újságírója oklevéllel.
Vicsek Ferenc, a Gazdasági és Médiatudományi Szakosztály elnöke
A következő szakosztályi díjunk a Virág F. Éva-díj, amelyet a MÚOSZ Kulturális Szakosztálya alapított 1996-ban, Virág F. Éva emlékére, a kulturális publicisztika terén kimagasló teljesítményt nyújtó kollégák elismerésére. A díj szimbolikus értéke 1 forint, ami azt fejezi ki, hogy a kulturális kérdésekről író újságírók figyeljék és értékeljék egymás tevékenységét. Az öt főből álló kuratórium az előző év kulturális publicisztikáiból válogatva a díjat évente egy alkalommal ítéli oda.
Az idei díjazott VINCZE MIKLÓS, a 24.hu újságírója
1873-ban, Budapest születése idején egy ezüst 1 forintos mai árfolyamon 4960 forintot ért. Száz évvel később az 1 forintos érme alumíniumból készült, és egy gombóc fagylaltot lehetett érte kapni. Napjainkban, alig túl a 150. évfordulón, az 1 forintost már rég kivonták a forgalomból. A Virág F. Éva-díj azonban értékálló elismerés, még akkor is, ha a vele járó 1 forintos díj már csak jelképesen adható az oklevél mellé.
Vincze Miklós, a 24.hu építészeti és művészeti szakújságírója tisztában van a valódi értékekkel. Az Ismeretlen Budapest című sorozatában megelevenedik a város kulturális örökségéből mindaz, amit a becstelen brigantik sokszor már bedeszkáztak, tönkretettek vagy bontásra ítéltek. Városjáróként tudja, hogy a Magyar Rádió vagy a Márványmenyasszony falainak ledózerolásakor Pest és Buda egy-egy sajátos mikrovilága is eltűnik.
Az Ismeretlen magyarok című sorozatában azoknak a honfitársainknak állít emléket, akik kiváló tehetségek vagy érdekes emberek voltak, ám akiket szülőhazájuk kitagadott vagy elfeledett. A Sajtónap alkalmából említsük meg, hogy ha teheti, egykori kollégáinkról is megemlékezik egy-egy cikkében. A közelmúltban a Rákóczi út 18. számú ház története kapcsán Tábori Kornél bűnügyi újságíróról írta meg, hogy a ’30-as évek végén az épület földszinti kirakataiban hajnalonként ő rendezgette el a Pesti Napló friss példányait; és nemrég egy teljes cikket szentelt Antal Gézáné Wertheimer Renének, aki a századforduló idején riporterként álruhában, egyszer koldusnak, máskor cselédnek öltözve járta Pest utcáit, hogy testközelből ismerhesse meg a legszegényebbek mindennapjait, a születéstől egészen a halálig.
Az ő portréjára akár Virág F. Éva is küldhetne egy lájkot odafentről.
Rojkó Annamária író, helytörténész
A harmadik szakosztályi díj, amelyet ma átadtunk, a Kétfilléres-díj, amelyet a MÚOSZ Karikaturista Szakosztálya alapított 2011-ben. A szakosztály állandó, emblematikus, belső szakmai díjáról évente titkos szavazással dönti el a tagság.
A Kétfilléres-díjat idén KÓS MIHÁLY kapta.
Tudják, hogy a magyar sajtóban csaknem kihalt a karikatúra? Alig tudnánk már tíz olyan papír vagy online sajtóterméket megnevezni, ahol rendszeresen közölnek karikatúrát. Szakosztályunk mindent megtesz, hogy legalább a színvonalas karikatúra élje túl ezt a válságot. Mai ünnepeltünk ebből igazán kiveszi a részét.
A modern sajtóban igen fontos szerepet tölt be az a fajta karikatúra, amelyet rajzolói nem bármiféle viccnek, hanem publicisztikának szánnak, akik ugyanúgy viselkedéseket, társadalmi jelenségeket vesznek célba, ugyanúgy felháborodásukban vesznek ceruzát a kezükbe, mint az írógépen dolgozó publicista társaik. Tömörebb, jobban hathat az érzésekre, mint a betű. A karikatúrák közt nincsenek műfajok, pedig lenne köztünk vezércikkrajzoló, kommentárrajzoló, tárca-karikaturista, esztéta-karikaturista és még sok minden, de ilyen osztályozás nincs a sajtókarikatúrák közt.
Kós Mihály tárcarajzoló lenne, úgy is, mint aktuális témájú, könnyed hangvételű kisesszé, amibe azért belefér a rajzló gyakran kemény véleménye is. Tárcarajzoló úgy is, mint aki a képaláírásos, szövegalapú honi karikatúravilágban is megpróbálja pusztán képekkel kifejezni magát. Nagyon takarékosan bánik a vonalakkal, rajzai szinte a piktogramok egyszerűségével veteksznek. Ebben nem kisebb művészt mondhat elődjének, mint Réber Lászlót.
Mihály építészmérnök, de illusztrált könyveket is, szakosztályunk titkára, jó barátunk, kiállításaink fő szervezője. Számunkra egy országos karikatúrapályázaton tűnt fel 2013-ban, ahol Császár Tamás azt mondta rá, hogy jó! Márpedig ha a Császár azt mondja, hogy jó, akkor az tényleg jó. Idén ez a „jó” a Kétfilléres-díjjal beérett neki.
Gratulálok Misi!
Halász Géza, a Karikaturista Szakosztály elnöke
Maradjunk még a karikatúráknál.
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Sajtószabadság 2024 címmel karikatúrapályázatot hirdetett magyar állampolgárságú karikaturistáknak. Pályázni három, a megjelölt témáról szóló rajzzal lehetett. A pályaművek elkészítésével kapcsolatban semmilyen technikai megkötést nem írt elő a pályázat. A felhívásra 30 karikaturista adta be alkotásait.
A 200 ezer, 150 ezer és 100 ezer forinttal jutalmazott első három helyezett megkapta Halász Géza – erre az alkalomra készített – oklevelét is.
Az öttagú zsűri döntése alapján az alábbi eredmény született:
III. helyezést ért el
DEÁK KÁZMÉR,
aki 53 éve publikál a sajtóban. Több nemzetközi díj nyertese, hazai elismerési közül legbüszkébb a Kukac pályázat Mázli kategóriájának nagydíjára és a 2019-ben neki ítélt Kétfilléres-díjra. Jelenleg is rendszeresen jelennek meg rajzai a 2023 nyarán indult Ludas Mátyásban.
II. helyezést ért el
MARABU (SZABÓ LÁSZLÓ RÓBERT) karikaturista, képregényrajzoló
Közéleti karikatúrákat 36 éve rajzol. Az évek során jelentek meg rajzai – többek között – a Népszabadságban, Népszavában, Magyar Nemzetben, Magyar Hangban, HVG-ben, Ludas Matyiban, Hócipőben, Kretén magazinban. Háromszoros Alfabéta-díjas, megkapta a Pulitzer-emlékdíjat, képregényeinek, önálló köteteinek száma jelentős.
A karikatúrapályázat I. helyezettje
WEISZ BÉLA rajzfilmrendező, karikaturista
A Kecskeméti Rajzfilmstúdió és a francia Folimage Studio filmjeinek animátora és saját filmjeinek rendezője. Első karikatúrái a Kurír szatirikus mellékletében, az Elefántban jelentek meg. Jelenleg a Népszava, a Hócipő és a Ludas Mátyás állandó rajzolója. 2013-ban elnyerte a Kukac E-karikatúrapályázat fődíját, 2020-ban neki ítélték a Kétfilléres-díjat.
A díjakat a zsűri két tagja, Föld.S. Péter újságíró és Kereszty András, a MÚOSZ volt elnöke adta át.
Fotók: Aradi Péter / MÚOSZ (kivéve Lendvai Pál és Nádasdy Ádám portréja)
Hamarosan további képeket nézegethetnek a Galéria menüpontban: a Fotók almenüben Informális és ellesett pillanatokat a sajtónapi ünnepségről, a Karikatúra almenüben pedig a pályázatra beküldött rajzokból rendezett kiállítás anyagát.
