A gyengébbik nemről írnám a következő könyvemet. Rád gondoltam – mondom a telefonba – biztosra vettem, ha senki más de, Te tudsz újat mondani ebben az érzékeny a témában. Ezzel kerestem dr. Kocsis Istvánt, Pistát, hajdani szomszédomat nem is olyan régen. Jól sejtettem, mint neves szülész és nőgyógyász, a szívvel lélekkel a hivatásának élő orvos beavat a női lélek azon rejtelmeibe, amit csak az tudhat, aki előtt a hozzájuk fordulóknak nem lehetnek titkaik. Jó ötlet volt – most párás szemmel hallgatom vissza az egy délelőttnyi beszélgetésünket. A könyvvel még adós vagyok, de már nem sokáig. Pista életútja, orvosi karrierje, bizonyított embersége nem merülhet feledésbe. Nagy vétek lenne. Főorvosként, adjunktusként nemzetközi hírű tanulmányokkal is beírta a nevét a gyógyítás tudományának történetébe. Oktatóként, tanárként is gondoskodott, hogy tapasztalatát, tudását megossza az utánunk következő generációval. S, hetente akár többször is láttam éjszaka a kapuja előtt járó motorral Rá várakozó kórházi kocsit. Ilyenkor csak pár percre fény gyúlt az ablakotokban. Ha hívtak, ha riasztottak rohantál a műtőbe. Mi az éjszaka közepén akkor fordultunk a másik oldalunkra, amikor Téged szólított a kötelesség. Mondtad, erre esküdtél fel, ez az élet rendje. Az is, hogy reggel pedig ugyanúgy indultál az ispotályba, mint aki békésen átaludta az éjszakát.
Mikor szomszédok lettünk a nyolcvanas évek végén kiderült, hogy a korán elhunyt húgod a Görömbölyi, Kocsis Klárika a legkedvesebb padszomszédom volt a gimnáziumban. Az a bizonyos szerkesztőségi látogatásod nagyon jó volt arra, hogy az összes közös élményünket felidézzük. Ami úgy kezdődött, hogy csaknem egy évtizede lakatlan volt a házatokkal szomszédos épület. Mesélted – jó volt tudni, hogy belakja már valaki. Mint ahogyan jobb faluhelyen szokás családilag kölcsönös tiszteletünket tettük egymásnál, aminek az lett az eredménye, hogy ezen túl, ha elutaztunk már volt kire bízni a kutyáinkat. Harmonikus kapcsolatunkat még az se tudta felrúgni, amikor a nejem első kétségbeesésében Téged hívott fel, hogy a kuvaszunk egyre másra szórja tele a porontyaival az udvarunkat. Szerencsére nem vetted zokon, ezt is betudtad az egymás iránti barátságunknak, a kölcsönös bizalomnak. Ez a történet mára derűssé enyhült ám akkoriban magam is röstelltem. Nézem a fotóalbumunkat. Kevesen őrizhetnek egymásról ennyi ünnepi alkalomból készült közös képet. Sugárzik Rólad a boldogság, a büszkeség a fiad esküvőjén, a Búza téri templomban felvett videóról és a palotaszállóban készült fotóról.
Kedves Pista, el se hinnéd milyen jól esett, amikor néhány esztendeje a költözésetek előtt búcsúlátogatást tettettek nálunk. Fogadkoztunk ez nem a barátságunk vége. Találkozunk majd még. Így is volt, bár nem így terveztük. Nem arra készültünk, hogy a kórházi ágyadnál emlegessük a múltat. Hogy Neked köszönhetem az unokám életét. A lányom úgy tervezte, Te leszel, aki világra segíti majd szemünk fényét, Norbikát.
Ám betegséged miatt másként alakult a helyzet. A kórházi folyóson találkoztatok össze. Ránéztél lányom pocakjára. S annyit mondtál, most, most azonnal megérett a szülésre. Az életben, nehéz elhinni, soha semmi nem véletlenül történik. Az Úr úgy akarta, hogy akkor Ti találkozzatok.
A Teremtő úgy akarta, hogy most mellette a helyed. Drága Pista barátom nyugodj, békében sosem felejtünk el. Az a sok ezer ember, pedig aki Neked köszönheti, az életét örökkön őrzi emléked.
++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Kocsis István október 25-én hosszan tartó, méltósággal viselt betegsége után hetvennyolc éves korában hunyt el.
Templomi megemlékezése november 7-én délután 2 órakor lesz a Görömbölyi görög katolikus templomban.
