Ma reggel úgy hozta a sors, hogy a a kutyasétáltatáskor a miskolci egészségügyi szakközépiskola diákjait megfigyelhettem. Munkanap lévén csapatostul siettek az órára. S ami meglepett a tinilányok és a fiúk egyaránt kezükben a cigarettával ballagtak. Sőt az intézménnyel szemközti sarkon még egy nagy csoport együttesen dohányzott. Az utolsó slukot ki nem hagyták volna. Nem szenvedek emlékezet hiányban, tudom a mi időnkben is dohányfüst gomolygott a vécékben. Sőt azt is nehezen felejtem el, hogy egy vidéki gyakorlat alkalmával meglepett minket Szikszainé, Júlia tanárnő, hogy pajta mögött pöfékelünk. Ijedtemben a parázsló csikket éppen egy szalmabála irányába hajítottam. Szerencsém volt, a közelben találtunk egy vödröt. Szóval mi sem voltunk angyalok. Bár jómagam semmi fantáziát nem találtam a dohányzásban, s szerencsémre sose gyötört a nikotinéhség.
Ennek talán az volt az eredendő oka, hogy drága Édesanyám jó ideig Fecskét szívott. Sose zavarta volna ha magam is elszívok egy szálat. Megengedte volna, annyira, hogy barátaim is nálam cigiztek. Engem viszont egy olyan passzió amelyet megengedtek sose kápráztattak el. Sőt még zavart is a torokszorító füst, a nikotin bűze. Így aztán korán és könnyen lemondtam erről a szenvedélyről. Bár a szakma kezdetén , gyakornokként csak azt láttam, hogy az idősebb rutinos kollégák cigarettázás közben diktáltak. A szerencsétlen gépírónőknek el kellett viselniük, hogy a gomolygó bűzős füstben kalapálják a masinájukat. Én sokáig azt hittem, hogy mindez része az alkotás rituáléjának. Na meg olyan férfiasnak tetsző volt ez a rágyújtás szertartása. Ráadásul minden film szerelmi, szeretkezési jelenetének az utolsó fázisát a cigaretta elszívása jelezte. Tehát minden okom megvolt, hogy egy két alkalommal elcsábultam, vettem egy paklit, még pipát is és máig is őrzöm az öngyújtó gyűjteményem. Ezek a tűzszerszámok, főleg a régi tűzköves benzinesek számomra nagyon izgalmasak. Ettől még elszánt ellensége vagyok a dohányzásnak.
S azt hittem, hogy a jövő generációja, a mai fiatalság már okosabb mint mi lehettünk. Nincs cigireklám, a dobozokon horror jellegű képek láttatják mire is számíthatnak akik a füstölgés rabjaivá válnak. Tévedtem. S ami szembe tűnő, hogy éppen az egészségügyben járatos fiatalok azok akik tiniként áldoznak ennek a káros szenvedélynek. S nem is titkolva.
Egy orvos barátom, egy száj sebész mondta, hogy minden dohányost köteleznének egy onkológiai osztály meglátogatására. Megnézhetnék, hogy mi vár, várhat rájuk ha a dohányzással nem hagynak fel.
Kormányzati szinten éppen Lázár János volt miniszter kapta feladatul, hogy biztosként tegyen meg minden a dohányzás visszaszorítására. Nem irigylem a projektért, ha bár lenne néhány ötletem hogyan magyarázzuk el a fiataloknak mit kockáztatnak. Egy biztos minél jobban tiltják, minél jobban megnehezítik az elérését, a fogyasztását a fiatalok annál jobban vágynak minderre. Ez a személyiségünkből fakad.
Az, hogy teljesen betiltsák az meg egy nem éppen értelmes ötlet. Lásd az amerikai szesztilalom végkimenetelét. A maffia alig várja az ilyen és az ehhez hasonló bugyuta intézkedést. A hazai cigarettaforgalom harminc százalékát már most is a feketén becsempészett finánc nem látta dohánymennyiség teszi ki. Bármikor bevállalnák a maradék hetvenet is. Más, megszűntek a cigireklámok, viszont ezzel együtt a dohányzás veszélyeit, kockázatát bemutatók is kiszorultak a médiából. Nekem úgy tetszik, hogy miközben már a marihuana legalizálását fontolgatják, Amerika egy részében már túl is vannak ezen, mi még a drogforgalmazás elleni küzdelemben is valami különös ok miatt, a bűnüldözők csak a kábítószer kereskedők nyomában kullognak.
