Parancsnok elvtárs, helyzet van. Egy külföldi rendszámú autó várakozik belépésre az egyes kapunál.
A különös hírre teljesen lefagy a rendszer. A balatonaligai pártüdülő összes kormányőre vészjelzést kap. Riadó, sorakozó, az összes kaput azonnal lezárták. Történt mindez 1966 júliusának egy szerda reggelén a Balaton legszebb szegletében, ott ahol a madár se járhat, engedély nélkül.
Sose gondoltam volna, hogy ennek a nagy felfordulásnak én vagyok az okozója, miattam lesz majd hetekig tartó vizsgálat, s az üdülőt vezető bácsikámnak még decemberben is erről kell emlékeztető feljegyzést írnia az illetékeseknek.
Mielőtt sztorizni kezdenék, elmondom, a címkép bal oldalán én támaszkodom a villanyoszlopnak. Alig tizenhat esztendősen. Középen drága édesapám öccse, Miklós bátyám, aki 13 esztendősen járta meg az auschwitzi halálgyárat, s mivel nagy növésű volt és idősebbnek látszott elkerülte a gázkamrát. Majd 1956 októberében nővéréhez disszidált Svédországba. Katonaruhában, mert más nem is volt neki. A vaságyán kívül, ami végül nálunk maradt a cselédszobában.
A jobb szélen Sanyi bácsi, a Belkereskedelmi szállítási vállalat igazgatója, aki valamennyi testvérét túlélte. Ez a kép egyszeri és megismételhetetlen és drámai. Egy olyan kornak, egy olyan századnak, amelyben családok milliói úgy szóródtak szét a nagyvilágban, hogy végül még telefonon se tarthatták a kapcsolatot. Egyik napról a másikra húztak határokat akár egy településen belül is, hogy aztán a vasfüggöny árnyéka is éket verjen véreink között.
Szóval az előző napon Micu bátyám, aki gyerekkoromban zsebrádiót és cowboy pisztolyt küldött ajándékba gondolt egy nagyot és alig 24 óra alatt, szinte megállás nélkül hazaautózott a fekete Volvójával. Talán ha jól emlékszem még jobb kormányos volt a kocsija. Látni akart, s mivel én meg a Balaton mellett dolgoztam, másnap, korán lehúzott újabb háromszáz kilométert. Hogy találkozhassunk. Mindez előzetes bejelentkezés nélkül esett meg. Nem is sejtve, hogy egy svéd rendszámú fekete kocsi micsoda galibát okozhat egy olyan stratégiai üdülőhelyen, mint Aligán ahol a párt elit vezérkara pihen. A kettős drótkerítésen belül.
Cirka két órát tartott a beléptetés. A kocsiban ült még drága Édesanyám és Micu bácsikám neje Mariann, nagy fapapucsban. Ezt megjegyeztem. A helyi kormányőrség parancsnoka hosszan lamentált, nem nagyon tudta mi legyen. Telefonálgatott, közben mindannyiikat kikérdezgette, majd becsületére legyen mondva kinyílt a kapu. Akkor tudtam meg, hogy vendégeim érkeztek.
A svéd Volvo leparkolhatott az étterem előtt az Aliga egyen. Kivételesen, mint dolgozónak engedélyezték nekem, hogy a családdal együtt az üdülők éttermében ebédelhessek. Alá carte. Anyukámnak, neki egyedül nem semmi nem ízlett. Hiába mondták, hogy minden tiszta és steril a konyhán több a közegészségügyi kormányőr, mint a szakács még a Rákóczi túróst se fogadta el. Több jutott nekem.
A délutáni műszakomat lemondtam, engedélyt kértem egy félnapi eltávozásra, hogy Micuékkal körbeautózzuk a magyar tengert. Mivel a magam hatvanöt kilójával és a rendkívüli úszástudományommal mentős voltam nehezen akartak nélkülözni. Nem volt, aki helyettesítsen. Én ugyanis napi nyolc órában arra ügyeltem, hogy a csónakázók, a fürdőzök, ne menjenek a bóján túlra. Egy hét alatt az evezéstől kérgesre duzzadtak a tenyereim, de mégis nagyon élveztem a kis hivatalommal járó nagy hatalmamat. Intézkedhettem, beszólhattam mindenkinek, aki nem tartotta be a szabályokat. Persze lájtosan.
Szóval aznap szerda délután, amikor családostul kirándultunk, nem sejtettem mennyire is nélkülözhetetlen is lehetek. Az egyik könyvemben már írtam is erről, hogy míg mi kirándultunk egy fiatalember a vízbe fúlt. a családja szeme láttára. Később tudtam meg, hogy egy negyven éves pártmunkás, aki előző héten érkezett vissza a moszkvai főiskoláról felhevült testtel ugrott a vízbe. Szívgörcsöt kapott és a csónakban ülő felesége és gyerekei tehetetlenül nézték a vízbe fulladását.
Nehéz voltam elmondanom, de csak megtettem. Előtte két nappal többször kellett figyelmeztetnem, hogy a bóján túl nem evezhet ki. Mindannyiszor kellő udvariassággal tettem a dolgomat. Ugyan ennyiszer kaptam meg a magamét – öcsi, tudod, e ki vagyok. Akkor még nem tudtam. Ha aznap ott vagyok – sokszor gondoltam erre – képes lettem volna e megmenteni. Oda tudtam volna e evezni és bedobni neki a parafa úszót. Talán. Esetleg magam is utána ugrok és a hajánál fogva a csónakig vonszolom…
Ha ez a fotó nem kerül a szemem elé, minden már olyan felejtős. Még az is, hogy Micu bácsikám nem sokkal később egy svédországi május elsejei majálison benevezett egy kötélhúzó versenybe. Megerőltethette magát, mert ott a helyszínen összeesett és már nem tudták újraéleszteni. Talán a hetvenes évek elején kimentem hozzá, a sírjához egy Jönköpingi temetőbe. Idegen földön nyugszik és az ottani szokásos szerint nincs, hant csak egy földre helyezett kőtábla. Lánya Katrin annyira kicsi volt, hogy talán nem is ismerhette. Mint ahogyan én se őt.
