Kurva vastag a fogdaajtó. Nagyot szól, dörren, amikor becsapják. Rám csapják. Nem kísérnek be, csak betessékelnek. Előtte persze akkurátusan kizsebelnek. Tapogatom a nadrágom-kabátom zsebeit, szinte konganak. A cipőfűzőimtől is megszabadítanak. Nehogy arra kössem fel magam, a gyógyszereimet is elveszik. Náluk van a leltárív, rajta, rajzolt betűkkel, két vadgesztenye, egy vérnyomáscsökkentő spray, igazolványok, némi apró és egy kulcscsomó. A zsebkendőm maradhat, akár telesírhatom.
A gesztenyék miatt itt is magyarázkodnom kell. Nem először. Elárulom drága nénikém, egy rabbi tanácsára mindig friss fényes gesztenyét hordott magánál szédülés ellen. Tökéletes placebo. Ilyet csak egy bölcs zsidó tudhat. Be kasztnizás előtt a mosdóba mehetek, itt minden csupa rozsdamentes acél, nagyon hajaz az út menti pihenőhelyek vandál biztos vécéire. Olyan társas budi, mint a törökfürdő, mindenki mindenkit lát, s hall.
A zárka elég tágas, akár többen is elférnénk. Nem tudom, a többi milyen lehet, hogy csak az enyém ilyen exkluzív. Valamikor a városi kapitányság átadásakor meghívott voltam, de akkor ide nem invitáltak. Ez a múlt.
A földbe betonozott ülőke kényelmetlen, persze miért is kéne komfortosnak lenni. Még visszavágynék. A rajta lévő lópokróc húgyszagú. A 25 wattos mennyezeti égő diszkrét félhomályt sugároz. Claustrofóbiám van. Nehezen tűröm a bezártságot. Egyszer, családostul, három órára beszorultunk a szűk lottóházi liftbe, utána húsz évig kerültem a felvonókat.
Mondom is az őrnek – ha már olyan kedves – egy ujjnyira nyitva hagyhatná az ajtót. Magában röhöghet, amikor kuncogva sajnálkozik, megtenné, de akkor ez lenne az utolsó munkanapja. Nem is tudok rá orrolni, mert elárulja, tulajdonképpen neki se könnyű. Fél életét ezen a szűk folyóson a kamerák előtt tölti. Megesik, hogy 10 órára is ideköti a szolgálat. Ha egy rendes melót kapna, másnap búcsút intene a rendőrségnek.
Tompulok. Fel nem állnék a priccsről. Pedig járhatnék is le, s fel, mint a fehér egerek az üvegkalitkában. A fogda egyik fala csupa fényáteresztő, de hiába, novemberben korán sötétedik. Előtte rács. Sose tudnám elfűrészelni. Nem vagyok egy Monte Criszto típus. Nagyon meleg van, ingre vetkőzöm. Hiányzik a telefon és az óra. Minden ajtópuffanás hallatszik, jönnek, mennek, zajlik körülöttem az élet. Próbálom elhitetni magammal, egy tengerparton vagyok, fekszem a homokban és a lábamat a meleg tengervíz paskolja. Csak a napsütés zavar, a cápák nem. Misztikus, indiai hókuszpókusszal kísérletezem, bebeszélem magamnak, ennél jobb helyen nem is lehetnék. Belülről viszont szörnyű pánikban vagyok, de megesküszöm, azért se mutatom ki. Igyekszem higgadtnak maradni.
Kimúlóban az időérzékelésem. Minden pillanatban azt remélem, értem jönnek. Megrezzenek minden kulcszörejre. Közben kitanulom, ellesem a szokásokat, ha csengetnek, akkor jön valaki, valakiért.
Amikor behoznak, ismét jelzem, nagyon magas lehet a vérnyomásom. Agyvérzésem is volt már. Jó lenne orvost hívni. A vállcsillagosok diagnózisa csípőből vágják, az egyenruhás konzílium úgy dönt nincs értelme, mindjárt felvisznek a forró nyomosokhoz. Udvariasan rákérdeznek, kérek e vacsorát. Hiába köszönöm, hogy nem, csak elmondják az aznapi esti menüt. Hátha étvágyam támad. Az idei kínálat fogyókúrás kétszersült és csirkemáj konzerv. Erről is lemondok a kincstár javára. Vajon mi lehetett volna a reggeli?
Ma reggel is tiszta alsót, zoknit váltottam. Megnéztem a naptáram, kettőre vár a megyei kórház igazgatója. Délután gráfolok és este visszanézem a” Jóban, rosszban” című kedvenc szappanoperámat. Ez ma már fuccsba ment.
Visszagondolva, semmilyen fogdalátogatás nem szerepelt a programomban. Édesanyámmal se álmodtam. Pedig ha ő megjelenik, valaminek történnie kell. S még nem tudhatom, hogy ez a nap sorsdöntő. Pályám végét jelenti, tulajdonképpen velem most leszámolnak. Rám számolnak a ringben, s kételkedem, hogy felállok e vagy engedek a sötét erőknek. Tudom, a filmekben végül minden jóra fordul, kiderül az igazság, de most ez nem mozi.
Folytatása következik – ez volt az első fejezet. A teljes történet nyomtatásban, könyvformájában is megjelenik. Az érdekessége, hogy még magam se tudom a végét. Jó lenne tudni, hogy megérem e. Mint ismeretes két miskolci rendész – hangsúlyozom rendészek, ilyet rendőr nem művelne – jogalap nélkül akart megbüntetni. Felbosszantotta őket, hogy nem ismertem el se szóban se írásban, hogy a hetes másodpercre való járdára állásommal bármilyen szabálysértést követtem volna el. Sajnos rossz vége lett az intézkedésnek, megvertek, letepertek, megbilincseltek, s hivatalos személyek elleni fegyveres támadással megrágalmaztak. Megtehették. Az ügy harmadik esztendeje kulminálódik. Úgy gondoltam itt az ideje, hogy mindenki megtudja mi történik a kulisszák mögött, hogyan zajlik le egy ilyen eljárás. Folyamatosan fejezetenként jelentetem meg. Minden névvel történő hozzászólásra szívesen reagálok akár nyilvánosan is.
A címképen a bizonyítási kísérlet a nagy posta előtt. Ezt kétszer ismételték meg. Az első nem volt elég meggyőző. Tulajdonképpen -ezt addig kell csinálni ahányszor csak szükséges. A tét az volt, hogy az állítólagos tanú mit látott, láthatott. Igaz, hogy egy videó is készült a mélygarázsból, de az nem a rágalmazók teóriáját igazolta.
