Drága édesanyám minden születésnapom hajnalán pontosan fél négykor felcsörgetett, rám telefonált, hogy minden jót kívánjon. Hosszú évtizedekig izgultam, hogy, ne feledjen el. Immár négy éve csak álmodom ezt. Ébren, teljesen éberen.
A síron túlról is hallom, Pityukám vigyázz magadra, s ne avatkozz már bele mindenbe… A családom már nem ilyen friss, akkor köszöntenek, ha idejük engedi. A hetvenedik szülinapomat viszont alaposan megszervezték, kedvem ellenére. Mondván muszáj, mégis csak egyszer hetven az ember. Örüljek, hogy megértem, bezzeg mások. Így aztán hagytam magam ünnepeltetni. Kellemes családi baráti körben. Már a fene se bánja, legalább jól éreztem magam.
Figyelmeztettek viselkedjek, úgy ahogyan a hetvenévesek. Ám mivel még ebben sosem volt részem megesett, hogy elbizonytalanodtam. Például amikor a tiszteletemre egy igazi mezítlábas hastáncos művésznő rontott be a miskolci Calypso különtermébe, hogy elkápráztasson. Állítólag nem jól reagáltam le az extra meglepetést. Talán hanyatt kellett volna esnem. Őszintén sajnálom, tényleg nem vagyok valami tökéletes médium. Az ukrán, Jevtusenko csodadoktor is csoportosan hipnotizálta az embereket a Miskolci Rónai művelődési központban, de velem csak nem boldogult. Már mindenki feszes gerinccel feküdt két szék támláján, míg én egykedvűen nyitott szemmel bámultam a mutatványt. Mozdulatlanul.
Megjegyzem új jó szokásként a családom megosztotta az örömhírt a közösségi oldalon. Százszámra gratuláltak őszintén vagy a nélkül, de a lényeg, elérzékenyültem, akár komolyan gondolták vagy illendőségből. Ugyanis az elmúlt négy esztendő számomra nem volt valami sikertörténet, noha az élet szerencsefiának, a sors kegyeltjének érzem magam. Hiszen éppen 10 esztendeje, hogy a feleségem megmentette az életemet. Sápadtnak talált, s rávett, hogy menjünk be a megyei kórházba. Mire beértünk annyira rosszul voltam, hogy szó szerint az utolsókat rúgtam. A drága főorvos úr zokon vette, hogy a vérkeringésem leállása következtében önállósultak a végtagjaim. Sose hittem volna, hogy van ilyen, akaratlanul rugdostam a kórház ágytámláját.
A főorvos úr meg is kérte a családot, hagyják el a helyiséget, mert itt életmentés folyik. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy én is kimenjek e, de ezt aligha hagyta volna. A kegyes Jóistennek köszönhettem, hogy kaptam egy újabb tíz esztendőt. S túllendülhettem a hazai férfiak tragikusan rövid átlagéletkorán.
S ne feledjem a szombat esti bulin Kerényi László készítette a fotókat. A művészbarátom, aki már 1973 őszén az első esküvőmet is megörökítette. Később a másodikat is videóra vette. Állítólag most szerkeszti a fotókat, hogy jobban nézzünk ki rajta, mint az életben. Ehhez pedig már idő kell, s ha a drótposta megérkezik, közzéteszem az illusztrációt is.
( ezeket a képeket a privát albumomból vettem ki, míg a Kerényi Laci előhívja” az övéit)
