Kezdem azzal, hogy ez az írásom ahogy megjelent a Miskolci Naplóban sok barátomnál azonnal kiverte a biztosítékot. Hívnak, hívogatnak, hogy miért maradtak ki a névsorból. Világosan megmondom mindenkinek, hogy senkit nem szándékosan hagytam ki. Egyszerűen hetvenen túl már nem vagyok egy százas égő, a memóriám nem a régi. Elnézést kérek Kerényi Lászlótól aki csaknem húsz éven át volt a lap oszlopos tagja, a sportos Szűcs Pistától is aki télvíz idején Szerencsről hazahozta a ponyvatetős Gaz terepjárót , s természetesen Soltész Rudolftól is.
Tavaly szeptemberében lett volna ötven esztendős Miskolc legkedveltebb napilapja, a Déli Hírlap. Ha sikerülne, neki emléket állítani ráírhatnánk 1969-2002 +. Ki is szemeltem a márványtábla helyét a Széchenyi úton, azt a helyet, amelyben az újság szerkesztősége legszebb boldogéveit megélhette. Mivel korábban esélyünk se lehetett, hogy erre engedélyt adjanak tavaly ősszel lemondtam a jubileumi megemlékezésről.
A fiatalabbak nem tudhatják, hogy a Déli Hírlapot Csala László az újság első főszerkesztője alapította egy olyan diktatórikus időszakban, amikor minden megyében csupán egyet engedélyeztek. Így lett déli megjelenésű, már csak azért is, mert a borsodi nyomda gépei az Észak-Magyarországot gyártottak estétől kora reggelig. S mivel éppen akkor érettségiztem, s újságírónak készültem itt találtam meg az életem első, s utolsó munkahelyét. Köszönhető a nagy elődeimnek, Bekes Dezsőnek, Tarján Istvánnak, Bohus Jánosnak, akik bevettek a kezdő csapatba. Júliusban még a második emeleti Északnál voltam ám szeptemberre már leigazolt a Déli Hírlap. S mivel jelen lehettem a nyitáskor, s a záráskor rám hárul ennek a bravúros sajtótörténelmi eseménynek a megörökítése.
A közös kiadójú megyei és a városi lap évtizedekig folyamatos hideg háborúskodásban állt az Olvasók megnyeréséért. Amikor az Észak osztrákoké lett, a Déli az ország utolsó, s egyetlen magyar napilapjaként még másfél évtizedig bírta a gyűrődést az egyre jobban beszűkülő piacon. Végül 2002 májusában az akkori választások után egyetlen alternatíva maradt a szerkesztő gárda megmentésére, a két lap egyesítése. Különös, hogy míg a csata az osztrákok győzelmét hozta el, az Észak-Magyarország vezető posztjait a Déli Hírlap újságírói foglalták el.
Mi legyen az emléktáblán, ezen sokat töprengtem. Kőbe véssük e valamennyi munkatársunk, szerkesztőnk nevét vagy rostáljunk emlékezetünk szerint. Jómagam az elsőre voksoltam, hiszen ha nem lenne rajta Kiss László, Kiss József, Gyarmati Béla, Makkai Márta, Kerényi László, Radványi Éva, Lahucsky Péter, Pusztai Éva, Erdélyi Ildikó, Felföldi György, Soltész Rudolf, Szikra Pál, Varga Rudolf, dr. Erdős Ákos, Brackó István, Karosi Imre, Illési Sándor, Búzafalvi Győző, Szűcs István, Bujdos Attila, Varga Zoltán, Horváth Szabolcs, Dobi Tamás, Vadas Zsuzsa, Koltai Józsefné, Katika , dr. Völgyi Béla, Máté Iván, Oláh Erzsi, Ruttkai Anna, Párkányi László, Szabados Gábor, Szabán Gabi, Bujdos Tibor, Jenei Lajos, Jakubik László, Jármai Lotti, Kaderják Csilla, Nagy József, Doros László, Paulovits Ágoston, Solymosi László, Varga Bea, Ágota Tibor, Jenei Edit, Tóth Zoltán, Kovács István, Balázsi Tibor, Bús- Gábor Olivér, Szántó Rita, Tóth Ferenc, Parázs István, dr. Bóta Sándor, Szathmári László, Ducsai György, Szaniszló Bálint, Csontos László és még sokan mások akkor hiábavaló is lenne a múltunk szép emlékeinek a megörökítése. Nem történelemhamisításra készülünk. Most már csak rajtunk múlik, hogy közös erővel megszerkesszük ezt a listát, s megtaláljuk a helyét a táblának.
Még nem késő. Az idén is, csak 2019 szeptemberében, tavaly volt, s van a félévszázados jubileum.
( A hétvégén megjelent a Miskolci Naplóban. Azóta folyamatosan kapom a telefont, hogy kiket felejtettem ki. Valamennyiktől elnézést kérek, s itt próbálom helyretenni a mulasztást.)
