Édesanyám és édesapám gondosan összefűzött levélváltásai nemcsak a szerelmük, de a huszadik század tökéletes történelmi korlenyomata. Külön csomagban a piros tollal írt szerelmeslevelek, az ifjúkoromból, az általam és a nekem írottak. Sokat (utóbbiak közül) a gondos mamám eldugott előlem, hogy megóvjon a későbbi csalódásoktól.
Egy idő után ösztönösen ráérzek, kell egy saját kulcs a postaládánkhoz. A Kiliánban lakó Tóth Pali bácsi, a postások postása közel tízkilós táskájával csaknem egy negyedszázadon keresztül kézbesít nekünk a Széchenyi úti és az Arany János utcai lakásunkra. Szerintem mindent tud a körzetéről, például, hogy ki honnan és milyen kopertát vár. A kék-fehér sávos, külföldi légipostás küldeményeket csak személyesen adja át. És mindenkihez van egy-egy jó szava: ma nincs, de holnap biztos hozok valamit. Egyszer valamikor régen összefutottunk, s nem volt rajta a tányérsapka. Röstellem, de elsőre nem ismertem fel.
Édesanyám évtizedekre visszamenően, gondosan őrizgeti a leveleket. Az enyéimet is precízen átfűzve. Ebből kisejlik, mikor, hol és merre jártunk. Siklós, Pécs, Budapest, Eger és Szeged, ezek visszaköszönnek. Hiszen bármerre is megyünk, akár egynapos kirándulásra, első dolgunk az anziksz megírása. Jól vagyunk, sokat gondolok Rád. Sokszor hamarabb hazaérek, mint az üdvözlőlap.
Kisejlik az idők változása is, az elsők még fekete-fehérek, majd jönnek az osztott képes színesek. A girbegörbe gyerekesen rajzolt kalligrafikus írásom folyamatosan romlik – végül csaknem olvashatatlanok, mint az orvosi receptek.
Apám írásai levelezőlaposak, ceruzásak, elmosódottak. Mégis olvashatóak. Nem hagy kihasználatlan helyet, ahová még fér, oda beírja – Jolikám nagyon szeretlek, és nemsokára látjuk egymást. Különös, a kor szokása szerint magázódtak, a levélben viszont ennek nyoma sincs. A tartalom praktikus, apám mindenről beszámol, érdeklődik, s mindenre azt mondja, remélem rendben lesz. Ebben a mobil világban elképzelhetetlen az a tömörség, ahogyan mindent megbeszélnek egy féltenyérnyi papírlapon.
Mindehhez egy három doboz fotó garmadában. Még, jó, hogy a hátlapokon nemcsak dátum, hanem a nevek is olvashatóak. Tökéletes archívum, a rólam készültek külön szelektálva a rokonokétól. Kitetszik, édesanyám magányában, a csaknem negyven esztendős özvegysége során gyakran nézegethette. Azt kell hinnem, ezekkel együtt élt.
Mint ahogyan a húsvéti és a karácsonyi üdvözlőlapokat is őrizgette. Közülük is a legnagyobb kedvence a zenélős volt.
Túl a kilencvenen is könnyen megbarátkozott a technikával. Fáradhatatlanul nyitogatta azt a drága lapot, amely verkliként képes újra játszani a karácsonyi éj dallamát.
Visszacsomagolom a megkésett küldemények garmadáját, s akkor fedezem fel, az irányítószámot 1973 előtt még nem ismertük.
A postai Toshiba gépsort, amely szétválogatja a leveleinket – informatikusok kapaszkodjanak meg! – egy 64 kilobájtos számítógép vezérli egészen 1990 végéig. Ez óránként harminckétezer borítékot képes szortírozni.
Ez is a drága mamám hagyatékát három másodperc alatt cincálná szét. Nekem viszont már egy élet is kevés lenne ezek feldolgozásához….
