Ezt a cikket csak azért veszem át mert tegnap az ATV műsorában elhangzott – akik lélegeztető gépre kerülnek, kevés esélyük van a túlélésre. Egyszerűen fogalmazva ez a halál előszobája. S nem tudták megmondani, hogy az odakerültek hány százaléka kerül le a gépről élve. Egy orvos is volt beszélgetőműsorban. Most már tényleg kiváncsi lennék, feltételezem nem egyedül vagyok ezzel, hogyan is van ez. Erről mintha nem beszélnének világosan. Miközben mint laikus és profi rettegő idáig abban reménykedtem, hogy a nehéz napokat, a tűdőgyulladással járó légszomjat ezzel a géppel lehet átvészelni. Mi az igazság?
Ma már halott lennék, ha a Föld más részén ér utol a vírus. Az életben tartó gépemet 30 nap után biztos lekapcsolták volna – mondja a 42 éves skót pilóta, még kórházi ágyában. Stephen Cameron 68 napig volt lélegeztetőgépen. Cameront azonban nem az Egyesült Királyságban ápolták, hanem családjától, barátaitól több ezer km távolságban, Saigonban. A 95 milliós Vietnamot megkímélte a járvány. Pár száz igazolt esetről tudni, egyjegyű a sürgősségire vittek száma, és egyetlen hazai elhalálozást se jegyeztek föl. Annyira ritka volt a Cameronéhoz fogható súlyosságú eset, hogy felépülése minden apró részletét nyomon követte a sajtó, beszámoltak róla az országos lapok, tévéhíradók. Arról is, hogy ápolása mekkora szakmai kihívást jelentett az orvosoknak. Ő a „91-es páciens” – márciusi megbetegedése óta így tartják számon a helyi járványügyi statisztikák. „Nagyon meghatott, hogy mennyire szívükbe zártak a vietnamiak. Hálás vagyok az orvosok elszánt küzdelméért, hogy őrködtek felettem, hogy nem hagytak meghalni” – fogadta a BBC stábját Cameron, azt is felidézve, tudja, nem sok esélye volt a túlélésre. Vietnami intenzíves szakorvosok tucatjai rendszeres tele-konferenciákon beszélték meg kezelését. „Mivel igen kevesen voltak kritikus állapotban, nyilvánvaló, hogy bárki volt is a súlyos beteg, az ország vezető klinikusai figyelmének középpontjába került” – magyarázza dr. Kidong Park, a WHO vietnami képviselője. Két és fél hónapig tartották mesterséges kómában Ezen idő legnagyobb részében állapota annyira válságos volt, hogy túlélését testen kívüli, műtüdős lélegeztetés szolgálta. A csak nagyon extrém esetekben használt ECMO-készülék (extrakorporális membránoxigenátor) a beteg testéből kivezetett vért oxigénnel tölti fel, dúsítja, majd úgy pumpálja vissza a szervezetbe. „Szerencsés vagyok, hiszen ma úgy tűnik, a kezelés egyetlen maradandó (most még tartó) hatása annyi, hogy lábaim erőtlenek. Egyelőre nem képesek megtartani a súlyomat. A naponta kétszer végzett fizioterápia remélhetőleg segít. Az orvosok 10%-nál nem adtak több esélyt a túlélésemre, ezt hallotta Craig barátom külügyesektől, ezért a legrosszabbra készülve felmondta lakásbérletemet. Mindent előkészített arra az esetre, ha ládában fognak hazaszállítani.” Miután felébresztették a kómából, Cameron sok könnyes telefonbeszélgetést folytatott az otthoniakkal. Beszámolt nekik arról, hogy életét több komplikáció fenyegette, ezekkel kellett orvosainak megküzdeniük. Vére oly nagymértékben besűrűsödött, hogy vérrögképződés indult meg. Veseműködése leállt, dialízisre szorult. Tüdőkapacitása tizedére zuhant. „Amikor a helyi sajtóban megjelent, hogy tüdőtranszplantációra lehet szükségem, többen jelentkeztek, felajánlották szervüket. Közöttük volt egy 70 éves háborús veterán, de kiderült, a fiatalabbak fél tüdeje se oldhatta volna meg válságos helyzetemet.” Bár nagy volt a segítőkészség, ápolására dollár százezreket költöttek, de eredetileg, amikor kiderült, hogy koronavírus tesztje pozitív lett, nem vette körül túl nagy szimpátia Cameront. Sőt. Féltek tőle és hibáztatták. Február elején, pár héttel Vietnamba érkezése után lett beteg Mint sok más nyugati pilóta, azért jött Ázsiába, hogy magasabb bérért a felfutó helyi légiközlekedésben szolgáljon. Két nappal azelőtt, hogy a Vietnam Airlinesnál első járata indult volna, bejutott a vírushelyzet miatt sorra bezáró nyilvános helyek egyikére, még az utolsó este. Találkozója volt a város jómódú részén, egy felkapott, külföldiek által látogatott bárban. Azokban a napokban csak 50-nél kevesebb igazolt fertőzöttet tartottak nyilván Vietnamban, de a téma már nagyon benne volt a köztudatban. Guy Thwaites professzor (Oxford University Clinical Research, saigoni igazgató), a helyi kormányzat járványügyi tanácsadója úgy véli, „a megfelelő információk birtokában a lakosság nemcsak tájékozott, de kellően érzékenyített is volt. Élt bennük a félelem, tartózkodás, az óvatosság a vírussal szemben”. Cameron találkozója a Szent Patrik Nap előtti hétvégére esett. Amikor a helyszínre ért, a Buddha Bar Grill zsúfolásig tömve volt jelmezbe öltözött ír mulatozókkal. „Nem iszom alkoholt, sarokba húzódva töltöttem az időt. Biliárdoztam, majd hajnalban hazamentem” – emlékszik vissza. Az első repülőszolgálata utáni napon Cameron lázas lett. Hamarosan a bár 12 másik vendége is pozitív vírustesztet produkált. A lapok Buddha bár gócról beszéltek, ami egyetlenként is nagy koronavírus-kitörésnek számított Dél-Vietnamban. Közvetve vagy kontaktok révén áttételesen csaknem 20 ember fertőződött itt meg. A helybeliek a közösségi médiában Cameront tették felelőssé, aki városnéző turistaként addig sokfelé mászkált. Bár nem tudták egyértelműen bizonyítani, hogy tőle indult a fertőzési lánc, mégis, egy helyi üzletember a 91-es páciensre ragasztotta az időzített bomba bélyegét és sürgette, deportálják a szabályokat megszegő külföldieket. Szavainak sikere volt a közösségi médiában. „Úgy látszott, mivel külföldi vagyok, s Bangkokban is jártam vízumért, hozzám akarták kötni a kitörést” – panaszolja Cameron. Meg van róla győződve, hogy nem ő a járvány kirobbantója, ő is a Buddha bárban kaphatta el a fertőzést. „Mivel elsőként jelentettem be, hogy nem érzem jól magam, világos, hogy engem kezdtek hibáztatni.” Gyors hanyatlás Miután pozitív lett a tesztje, március 18-án Cameron kórházba került. A hatóságok pedig gyorsan léptek: bezárták a bárt, és a Cameronnal egy házban élő összes lakó karanténba került. Mindenkinél, akit valamilyen módon, felderített kontaktok révén kapcsolatba tudtak hozni a szórakozóhellyel, 4 ezer embernél, elvégezték a vírustesztet. „A 91-es páciens állapota nagyon gyorsan rosszabbodott” – emlékszik vissza Luong Ngoc Khue professzor, a vietnami egészségügyi minisztérium COVID-19 munkacsoportjának munkatársa, aki Cameron kezelésében konzultánsként vett részt. „Aggasztó sebességgel épültek le a tüdő, a vese, a máj funkciói, romlott a véráramlás.” Cameron, érzékelve állapota rohamos romlását, meglepően bátor döntésre jutva azt kérte, tegyék lélegeztetőgépre. „Nagyon kimerült, gyenge voltam, képtelen voltam aludni is, azt mondtam az orvosoknak, legyünk végre túl az egészen. Altassanak el.”. Ezt követően heteken át kómában volt. Az a pár vietnami, aki az intenzívre került, közben felgyógyult, az orvosok meg tovább gyötrődtek, őt hogyan kezeljék. Idővel a közvélemény megenyhült iránta, ügye mindjobban az érdeklődés előterébe került. Magas rangú politikusok ígérték, kerüljön bármekkora erőfeszítésbe, mindent megtesznek az életben tartásáért. Ekkor még csak a kórház állta az ellátás egyre magasabbra szökő költségeit. „Felépülésem nagy politikai dicsőség Vietnam számára, gyógyulásom pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy az amúgy is rendkívüli mértékben alacsony COVID-veszteségük megálljon ezen a szinten” – értelmezte helyzetét a pilóta. Khue professzor annyit fűzött hozzá, hogy legyen külföldi vagy hazai, minden beteg számára egyformán elérhető a minőségi ellátás. „Arra fókuszáltunk, hogy mind az eszközöket tekintve, mind a humán erőforrást illetően a lehető legmagasabb szinten lássuk el a hozzánk érkezett betegeket.” Büszkén jegyzi meg, az 50 külföldi páciens közül 49 felgyógyultan hagyta el a kórházat. Az ébredés tiszta homály Amikor április elején az orvosok lélegeztetőgépre tették Stephen Cameront, a koronavírusos esetek száma a világon épp csak meghaladta az 1 milliót. Amikor június 12-én levették a gépről, ez a szám meghaladta a 7 milliót. Vietnam viszont elkerülte a legrosszabbat. Április 16. óta nem fordult elő közösségi terjedés. „Sose hittem volna, hogy csak 10 hét után tudnak felébreszteni. Emlékszem e pillanatra, a gégemetszésre, érzékeltem, amint kórházi folyosókon gurítottak át, de a következő pár nap tiszta homály.” Amikor befejeződött a lélegeztetés, és vírustesztje negatív lett, a Saigon másik végén lévő Cho Ray kórház lábadozási részlegébe szállították át. Cameron döbbenten veszi tudomásul, milyen hatással van szervezetére, hogy hónapokig nagyon beteg volt és mozdulatlan feküdt. Húsz kilót fogyott, izmai egy részét elveszítette. Az is nagy erőfeszítésébe kerül, ha néhány centire fel akarja emelni a lábát. Mai napig krónikus fáradtságtól, depressziótól szenved, és attól retteg, hogy most következik a poszttraumás stressz szindróma. „Túl sok mindenen mentem át, semmi mást nem szeretnék, csak végre otthon lenni. Csak csendre és hűvösre vágyom. Itt állandó a zaj, folyton dudálnak a motorosok. Most van a monszun szezon. Hiányzik az otthoni 15 fok, az éppen megfelelne!” A kezelés nem volt ingyen Az ECMO berendezés működtetése napi 5-10 ezer dollárba kerül, nála nyolc és fél héten át kellett alkalmazni ezt a módszert! Napjainkban pénzügyi huzakodás zajlik, ki állja a számlát. Cameron számára túl nagy a feszültség, emiatt nem eléggé tud a felépülésére koncentrálni. Eleinte a Trópusi Betegségek Kórháza (Hospital for Tropical Diseases) fizetett a kezelésért. Aztán úgy volt, beszáll a brit nagykövetség, és a munkahelyi betegbiztosítás fedezi az árat. Ám a Cho Ray kórházban történő rehabilitáció költségének rendezése egyelőre a levegőben lóg. „Nagyon frusztráló az egész. A biztosító társaságtól a mailemre először azt válaszolták, persze, intézik. Most meg azt írják, hamarosan rendezni fogják, ámde nem történik semmi.” „Vissza akarok térni Skóciába” Az elmúlt pár hónapban nemcsak orvosok, nővérek jöttek az ágyához, hanem magas rangú diplomaták, kormányzati tisztviselők, politikusok is. Nemrégiben megjelent a tiszteletbeli brit konzul, és a saigoni népgyűlés elnöke, aki megígérte, elintézi, hogy mielőbb visszakerüljön Angliába. A pilóta azt válaszolta, ettől nem lenne túl boldog. Inkább 400 mérfölddel odébb, Skóciába juttassa vissza. Ennek az érzelmek mellett, gyakorlati okai is vannak. A napi két rehabilitációs gyakorlatot nagyon nehézzé teszik a nyelvi akadályok. A segítő csapatban kevesen beszélnek jól angolul. Amúgy a rehabilitáció különösen kényes kérdés az intenzívről kikerülő nagyon súlyos betegek számára. Hullámhegyek-völgyek – haladás, visszaesések – váltják egymást, és ez lehet a helyzet akár több éven át is. A francia koloniális időszakból származó kórház az ország egyik vezető intézménye, mégis, Cameron rosszul érzi itt magát „mintha egy valódi beteg elől foglalnám el az ágyat, nekem már nem itt volna a helyem.” Jelenleg ott tartanak, hogy a Vietnam Airlines július 2-i járatára helyet foglaltak Cameron számára. Ő nem érti, miért nem indulhatott előbb, orvosai már egy hete kijelentették, bírja a repülést, egészségileg alkalmas az útra. „Mivel mára itt ismert közszereplő lettem, az esetemet érintő minden kérdésben a kormányzat dönt.” A Cameron hazaútja körüli hercehurca arra is emlékezteti az újságírót, hogy a 91-es páciens csodás gyógyulása nemcsak egy skót pilóta megszabadulása a félelmetes COVID-19-ből, hanem annak története is, hogyan győz le egyéb nehézségeket. Ez a történet arról is mesél, hogy egy fejlődő Délkelet-Ázsiai ország miként szabadul ki turbulens félmúltjának béklyóiból.
Részletek: https://www.webbeteg.hu/cikkek/fertozo_betegseg/25420/68-napig-volt-lelegeztetogepen-a-koronavirusos-beteg
