Egy kiló friss felsál, blokkal
a falra szögezve. Előtte egy kalitkában igazi mesterhegedű.
Körötte keretezetlen grafikák,
értékes kisplasztikák és a bólétálban egy halomnyi zöldhasú bankó. A csaknem lakásnyi méretű nagyszoba közepén
néhány kisebb-nagyobb dohányzóasztal, vérvörös, feslő
műbőrfotelokkal a Déryné utcai galéria rejtekében. Az élet
este hatkor kezdődik, és csak
akkor lesz vége, ha mindenki úgy akarja. Ez Miskolc első
és utolsó zárt körű művészklubja, amely a békebeli hetvenes-nyolcvanas években néhány évtizeden át első vagy
második otthona a város értelmiségi körének. Családos
és szingli színészek, építészek,
szerkesztők és meg nem értett
értelmiségiek találkahelye, ahol
azt se nézik ki, aki csupán egy
kisfröccsöt szürcsöl éjfélig. S ha
megéhezik, akár két pár mustáros virslit is kaphat felírásra a
következő fizetésig.
Még alig vagyunk túl az ötvenhatos népfelkelésen. Feszes
a proletárdiktatúra, mindenki
figyel mindenkit, él még az ötvenes évek derekán alakult Petőfi Kör emléke. Ezek után vajon kinek juthat eszébe egy ilyen
gondolkodóknak szánt közösség
megalapítása. Kamarás Jenő fotós, Varsányi Zsuzsa, a Miskolci
Rádió zenei szerkesztője, Hammer Éva, a galéria restaurátora
egyik napról a másikra álmodja meg a művészklubot. Dusza
Éva, a galéria első embere, aki
nemcsak a Diósgyőri vár, de
még a pályaudvar előtt strázsáló páncélvonat gondját is viseli,
áldását adja az ötletre. Sőt támogatja is.
Varsányi Zsuzsa, a fiatalok
zenés találkozójának népszerű
szerkesztője lemezeket rakosgat, szalagokat vág és ragasztgat, közben a kulisszák mögött menedzseli az egymással
rivalizáló Bányász és Építők
Zenekarát, de közben klubot
szervez. Nincs gondja a toborzással. Aki számít, az hívás nélkül jön – Oravecz János, Szendrei József, Dobos Lajos, Máté
Iván, Tarján István, Lenkei
Zoltán, Gyarmati Béla, Kondor Béla, Mazsaroff Miklós, Feledi György, Szalai Lajos, Bekes
Dezső, Wirth Lajos és párja,
Zsuzsa, Gergely László. Hosszú
a névsor, elnézést, ha valakit kihagyok. Nem szándékos.
Mindenki tudja, ide csak
ajánlással lehet betérni. Kivéve azoknak a kíváncsi, nyúlt
fülű, leskelődős, nyakkendős
embereknek, akik hivatalból
rosszat sejtenek a társaságról.
Egyébként vágni lehet a cigiés a pipafüstöt. Még fordított
a világ, a levegőre vágyóknak
oxigént kell szippantani a ház
előtt. A benti diskurzusok békések, de vehemensek. Senkivel
nem kell egyetérteni, egyébként
a törzsközönség soha nem közömbös. Panaszkodnak, szidnak, pletykálnak, mint egyébként egy normális világban
szokás. Vannak baráti körök
és egymásra talált párok. Igen,
néha spontán családi botrányok, féltékenységi jelenetek is
színesítik a klubéletet. Amelyekről három napig is lehet
csámcsogni. Persze ennél gyakoribbak a várospolitikai témák, történések, amelyek érdekes módon mindig a Déli
Hírlapban köszönnek vissza.
A sarokban megbúvó kis
bárpult mögött Lázáriné Valika áll. A rövidital mellé paprikás, hagymás zsíros kenyeret is lehet kérni. A cateringről
a szomszédos Kossuth Szálló
bárja gondoskodik, mígnem
rájönnek, ez nem biznisz nekik. Sebaj, Zsuzsa és Évike félévig eljátssza a bárpultos mixer
szerepét. A beugrást vastapssal
köszönik meg.
Majd az alapítók egyike,
Zsuzsa, Bulgáriába utazik a
párjával. Hosszú az út a kicsike Fiat ötszázassal. A tengerpartig László vezet, ám
megérkezésük után valami ismeretlen betegség, rosszullét
éri el. Zsuzsának nincs jogosítványa, ám a szükség törvényt
bont – különben már ez is elévült –, nincs más kiút, mint
hogy vezetői engedély nélkül
kormányozza haza a fehér minicirkálót. Párja az anyósülésből navigál. Mire hazaérnek,
Varsányi Zsuzsa szívéhez nő a
kisautó. Megveszi.
S hogy majd mi lesz a klubbal, arról majd legközelebb.
Annyit előzetesen, bármilyen
jó és kellemes valami, egyszer
csak mindennek vége lesz…
Szántó István
