Korán nagyra nőnek a lábaim. Tinédzserként már túl
vagyok a negyvenesen. Stoffa
bácsi, a lakásunkkal szomszédos, csupa bőrszagú cipőbolt
segédje azonnal szól, ha nagy
ritkán a méretemre valót kap.
Nehezen szabadulok meg a
bokafogós, lúdtalpbetétes, gyerekesen magas szárúmtól. Az
első negyvenegyes, csausárga, hegyes orrúm fájóan szorít, de divatos. A sarokkérgét
megkalapálom, majd vízben
áztatva próbálom megnyújtani. Hiába. Végül bütykeimet
megnyomorítva, összeszorított
fogakkal járatom be. A divat
nagyúr.
A miskolci Kovács J. Attila, a cipőkészítés Schumachere, elsőre még a hölgyeket is
alulról felfelé nézi meg. Szakmai ártalom. Több évtizedes
tapasztalata alapján állítja,
hogy a mozgásszervi betegségek egyik okozója lehet a
rosszul megválasztott lábbeli.
Sajnos nem mindenki engedheti meg magának, hogy méretre szabott, alkotott cipőt
viseljen. Az egészségmegőrzési
programból is hiányzik, hogy a
jól megválasztott szandálnak,
sportcipőnek milyen szerepe van a testsúlyunk kellemes
megtartásában. Arról se beszélünk, hogy ha nem árasztanák
el az országot az olcsó, gyenge
minőségű, bőrutánzatú s hamis márkájú távol-keleti lábbelikkel, sokan akár mezítláb
járhatnának.
A miskolci Schumacher a
tehetősebb, igényesebb vásárlók szolgálatába szegődött. A
stilizált rovásírással írt „Attila
Cipő”, mint márka már határainkon túl is ismertté vált. Ki
gondolná, hogy a cipészmesterek is világversenyeken mérik
össze a tudásukat. Laikusként
azt hihetnénk, egy ilyen megmérettetésen a startpisztoly elsütése után kezdődik a mesterek munkája. Nos, a valóság,
hogy ide kész mesterremekkel kell benevezni. Lehetőleg
olyanokkal, amelyek fantáziadúsak színben, formában
és stílusban. Attilának jó néhányszor sikerült már. A leghíresebb, wiesbadeni versenyen
több aranyérmet érdemelt ki,
míg nemrégiben, Budapesten,
a Hagyományok Háza által
megrendezett Élő Népművészet Kiállításon megkapta a
kitüntető Folk Trend díjat. Így
ezek után mi sem természetesebb, a BOKIK alelnökeként a
kamara kézműves tagozatát is
vezeti.
Attilának nem sok alternatívája volt a pályaválasztáskor.
Az erdélyi gyökerekkel rendelkező fiatalember családjában
évszázadok óta öröklődik ez a
mesterség. Így aztán nem csak
a szakmája történelmében
mélyedt el, de tudatosan törekedett a cipőkészítés alkotói,
művészi szintjének elérésére is.
S ehhez az is kellett, hogy örömét lelje mesterségében.
Tudni kell, hogy amit ő művel az egy kimondottan bizalmi hivatás. Megrendelői nem
az utcáról esnek be, nem a kirakatból szemezgetnek. Hozzá be kell jelentkezni, időpontot kell kérni. Őt nem akkor
keresik fel, amikor reggel rádöbbennek, hogy levált a cipőjük sarka. Neves művészek,
gazdag vállalkozók, sejkek és
angol lordok a kuncsaftjai. El
nem árulná a nevüket, viszont
vásárlóik egymás köreiben
gyakran felismerik, hogy egy
cipőben járnak, pontosabban
egy magyar mester lábbelijeit
favorizálják. Különben termékei minden szegletében, még a
talpukon is büszkén virítanak
a sajátos márkajelek. Hogy ne
legyen könnyű hamisítani.
Az is igaz, megesett, hogy
egy elég szakadtan öltözött,
oroszul beszélő idegen látogatta meg fővárosi szalonját. Nem
gondolta volna, hogy a csaknem egy órán át tartó válogatás végén vásárol is. Meglepetésére több pár Attila cipővel
távozott. Azóta Moszkvából is
keresik.
Attilánál a rendelés nem
úgy zajlik, mint ahogyan
megszoktuk a boltokban.
Akár azt is mondhatjuk, hogy
lábujjanként történik a méretvétel. S külön a bal és a
jobb lábaké, hiszen nem ritkaság az eltérés. S ha kell, a
cipővel akár az ügyfél magasságát is képes feltűnés nélkül
fokozni, ha a becses megrendelő ezt kívánja. Majd ezután
következik a szerkesztés, a
kézzel varrás, és a különleges
minták szerinti díszítés. Hogy
milyen cérnával és faszögekkel dolgozik, az műhelytitok.
Azt viszont bevallotta, hogy
ő is úgy dolgozik, mint a régi
öreg suszterek, akik valamilyen időtakarékosságból a
szájukba tűzve tárazzák a faszeget. Tipikus mesterszokás.
Már a génjeikben őrzik.
Attila remekművei csábítóak. Kuncsaftjai közül ismerek néhányat, akik esküsznek
rá, hogy ezek olyanok, mint a
harisnyák vagy a zoknik. Rásimulnak a lábra, mégis tartják azt. Nem véletlenül borsos
az áruk. Jómagam mégis már
a levetett turkálós kinézetűekre utazok. Olyanokra, amelyek
már bejáródtak, mások lábán
edződtek. Legyenek azok bumfordi orrúak is, csak ne szenvedjek bennük…
