Iskolakerülésre, mennykőként
becsapódó szerelmi bánatra, csalódásra jobb elbújni a világ elől.
Intim andalgásra a belváros legeldugottabb kis utcája sem annyira
romantikus, mint az avasi templom körötti sírkert. Az Erzsébet
téren át, a több száz lépcsősoron,
ziháló tüdővel élmény oda felkaptatni, egyedül vagy akár párban.
Az örök nyugalom szigete a város felett. A klíma se akármilyen,
amíg lent délibábosan remeg a
meleg levegő az aszfalt felett, a sírok között még a rettenetes kánikulában is kellemesen, mellbevágóan hűvös van.
A nagytiszteletű Hangó István lelkész birodalma a város
fölé tornyosuló templom és a harangláb, s a körötte lévő legalább
1200 parcellás temető. Valamivel
több mint egy hektár, ami különös védelmet élvez, és kiemelt
része, kincse Miskolc történelmi
örökségének. Méltatlanul elfeledett, csaknem harminc olyan
ősünk nyugszik itt, akik jelentős
szerepet kaptak Magyarország és
városunk történelmében, és nevüket beírták dicső nagyjaink könyvébe. Még a helybéliek is kevesen
tudják, a sírkert keleti kapujánál
található a Latabár család kriptája.
Emlékeim szerint valamikor régen magam is rengetegszer
megírtam, hogy mennyire elhanyagolt, többször feltörték, kifosztották. Jelenleg jó állapotban van,
de a lelkész úr szerint a látszat
megtévesztő. A mögöttes domboldal folyamatos csúszása s a gyenge alapokon nyugvó sírkamra
szinte állandó javításra szorul. Jelenleg ezt a temetőt mindössze két
személy gondozza, egy kertész és
egy kisegítő közmunkás. Az ő kezük munkáját dicséri a tökéletes
rend és tisztaság. Büszkék is rá, de
panaszolják, a látogatók, tisztelet a kivételnek, nehezen találják
meg azokat a konténereket, ahová lerakhatják az elszáradt koszorúkat és a leégett mécseseket.
Helyette szétdobálják.
Halottak napja környékén esténként apró gyertyáktól, mécsesektől ragyog a sírkövekkel teli
domboldal, de utána senki nem
megy ki újra eltakarítani a megemlékezés szétszálló kellékeit.
Bizonyára még a hozzám hasonló városi bennszülötteket is
meglepi: ezt a temetkezési helyet
az 1200-as évek elején teremtették, alapozták meg. Nem könynyű s nem egyszerű a régészek
kíváncsiskodása, hiszen itt nehéz
a feltárás. Kerülik a kegyeletsértést. Nagyon sűrű a friss parcellák elhelyezkedése, itt szinte minden talpalatnyi hely foglalt. Mégis
gyakran megesik a kutakodás a
régmúlt után, s ennek az eredménye egyértelmű, a korai középkorig már visszavezethető, bizonyítható a sírkert múltja. Egyébként
Hangó úrtól tudom, hogy több
neves személy koporsóját a templom falai közé helyezték el.
Korábban magam is úgy tudtam, itt már nincs temetkezés, legfeljebb csak urnás. Valóban nagy
volt az érdeklődés, mondotta a
lelkész úr – és korábban szüneteltették itt a koporsókat, s helyette a
tetemvári temetőt ajánlották. Ám
mostanában már ismét nyitottak
és gyakoriak a temetési szertartások. Természetesen itt már csak a
helyszűke miatt se kivitelezhető a
most egyre terjedőben lévő urnás,
parcellás búcsúztatás. Egyébként
máig is élő a temető, ami azt jelenti, hogy folyamatosan nagy a
látogatottsága. S nemcsak a hozzátartozók járják be, de sok az
előzetes tanulmányokkal felvértezett turista, aki ebben a középkori
temetőben bóklászik és olvasgatja
a különös sírfeliratokat. Ők azok,
akik szerint a párizsi Pére-Lachaise, a prágai zsidó vagy a temesvári Házsongárdi sírkertekkel
vetekszik ennek a sajátos városi
panorámával gazdag hangulata.
Míg beszélgetünk, kétszer is
közbeszól a harangláb ismerős
szimfóniája. Furcsa látvány az
előttünk elterülő belvárosi részlet az ódonnak tetsző régi házaival, mint valami játékos makettasztal. Az Erzsébet tér felől
egy-egy pillanatra kitetszenek a
már csendesen suhanó új villamosok sziluettjei. Nekem most is
kiszüremlik a belváros zajából a
régi miskolci tuják csörömpölése.
Olyan, mint amikor egy tavaszias délelőttön egy osztálytársammal matekdolgozat helyett itt, a
város felett, a laokoónos formát
öltő japán akácfa alatt ücsörögve próbáltuk a világot megváltani. Ha tudni szeretnék, kétségük
se maradjon, végül egyikünknek
se sikerült.
Szántó István
